Havasréti József

"Az értelem pesszimizmusa, az akarat optimizmusa" - Antonio Gramsci szavai zárják Hans Magnus Enzensberger tanulmányát, melyet Szekfü András saját tanulmánykötetének függelékében helyezett el. Szekfü új (jobban meggondolva: régi-új) könyvét, melyben a Tömegkommunikációs Kutatóközpont munkatársaként 1976 és 1998 között írott tanulmányait jelentette meg, a Gramsci-idézet fényében is értelmezhetjük. A kötet írásait ugyanakkor nemcsak az akarat, hanem az értelem optimizmusa is meghatározza; lapjait áthatja azon aufklérista meggyőződés, hogy a média egyfelől fontos jelenségkör, másfelől a szocialista viszonyok között is kutatható, és hogy e kutatások alapján elmemozdító tanulságok fogalmazhatók meg a (szocialista) társadalom megértésére nézve. Havasréti József

A lábjegyzet irodalmi-kulturális megítélése megosztja az embereket, egyesek (valamiért) szeretik, mások (valamiért) utálják. Az okok sokfélék lehetnek.

A kortárs kritika elismerő figyelmét olykor közönnyel ellensúlyozza az utókor. Példa erre Szilágyi Géza életműve, hiszen kortársai közül a legkiválóbbak, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád írtak műveiről elismerő bírálatokat.

E kötetek nagyon sok szálon keresztül kapcsolódnak a harmincas évek, kicsit átfogóbban: a két világháború közötti Európa irodalmi-szellemi törekvéseihez. Mind az 1934-ben kiadott A Pendragon legendát, mind az 1937-es Utas és holdvilágot meghatározzák az európai irodalom örök témái: a gyerekkor, a titok, a szerelem, a halál, az utazás, illetve az a különleges mitológiai szemlélet, melyen keresztül a két világháború közötti regényirodalom - Joyce, Thomas Mann, Bulgakov, Eliade stb. - az imént felsorolt témákat megjelenítette és értelmezte.

A gondolatébresztő, ám tudományos forrásként jórészt használhatatlan ismeretterjesztés iskolapéldája Gudrun Schury könyvecskéje.

Elsõéves egyetemista koromban valamelyik oktató kezében láttam egy Lukács György-könyvet (történetesen Az esztétikum sajá-tossága elsõ kötetét), melyben a nyomtatott szöveget fekete ceruzával írott - mit írott, vésett - jegyzetek keretezték. Mai ésszel visszagondolva a lap szélén körbefutó vastag fekete keretre, olyan volt, mint egy gyászjelentés. Akkor két dolog jutott eszembe: ha az van odaírva, ami ki is van nyomtatva a könyvben, akkor felesleges erõ-feszítés az egész, ha pedig valami más, mondjuk kommentár vagy vélemény, akkor mi szükség volt e barbárságra, miért nem külön papírlapot írt tele az illetõ kéz?

Mire véljük a könyv címét, mire vonatkozik? A módszertanra biztosan nem (az ugyanis eléggé monolitikus), inkább a műfajra és a felépítésre. Műértel-mezések, melyeket mikro-elemzések egészítenek ki, de-ugyanakkor összefüggő könyvként is olvashatók: nem valami olvasóbarát műfaj, de meg lehet szokni idővel. Az első részben négy ismert Ady-vers (A vár fehér asszonya, A fekete zongora, Sípja régi babonának, Az eltévedt lovas) olvasata található. A versek értelmezései számomra - A fekete zongora elemzését leszámítva - nem felelnek meg az előszóban bejelentett újdonságigénynek, inkább emlékeztetnek a Földessy Gyula-féle tudálékos szimbólumfejtésre, csak egy megújított, a Paul de Man-i retorikaelmélet által megtermékenyített nyelvi-fogalmi közegben. Ugyanakkor az első részben felsorakoztatott észrevételek és érvek legalábbis elgondolkodtatóak, egy Adyt jól ismerő, eredeti ötletekkel, jó elemzőkészséggel rendelkező és elméletileg felkészült szerző megállapításai. A könyv második része az Ady-líra kortárs irodalmi folytathatóságát vizsgálja, elsősorban Kovács András Ferenc, Orbán János Dénes, Domonkos István, illetve Zalán Tibor művein keresztül. Nincs arra hely, hogy H. Nagy elemzéseit érdemben áttekintsük, itt csak annyit állapítanék meg, hogy az Ady-hatás "tematikus", illetve "poetológiai" összetevőinek elkülönítése

A regényen nyilvánvalóan nyomot hagyott az ezredforduló messiásváró hisztériája, ahol a végítélettől való rettegés és az üdvözítőre áhítozás erőterében bőven akadt hely a földön kívüliekkel való találkozás reményének is.

Borges az olyan, mint Hernádi és Erdély együtt, és még ki tudja, mi minden - írta a hetvenes években Molnár Gergely költő és punkművész. Nos, Victor Turner (1920-1983) az olyan, mint Durkheim és Bahtyin együtt, és még ki tudja, mi minden - így például Arnold van Gennep, Claude Lévi-Strauss, William Blake, Martin Buber és talán még egy ezoterikus-misztikus utalásokkal hivalkodó beatköltő is. Etnográfusok és látnokok egy diskurzusban: régi-új öszszeállítás ez, hiszen az utópia egy tökéletes társadalom etnográfiája, az etnográfia pedig nemritkán (mindig) át van szőve utópikus motívumokkal és ígéretekkel. A két beszédmód egymásba hatolását a "writing culture" néven hódító elmélet más megvilágításba is helyezheti. Eszerint az antropológiai írásmű allegorikus karakterű, szövege mást (is) mond, mint a belészőtt, az antropológus saját világához képest idegen társadalmi, kulturális tapasztalat. Turner műve esetében ez a megközelítés vagy inkább perspektíva megsokszorozódik: betű szerint a könyv tudományos klasszikus és bestseller, a kulturális antropológiai megközelítést előrelendítő és mára agyonidézett szaktanulmány, de spirituális jelentése szerint az ember egzisztenciális kérdéseire válaszoló életfilozófiai kalauz is egyúttal.

Kérdés, szükséges-e felhívni a figyelmet arra, ki volt Hunyady Sándor. Hiszen nagynevű apa - Bródy Sándor - hagyományozta rá tehetségét, feltűnően szép megjelenése tökéletes írásművészettel párosult, és ami a legkülönösebb: a sok rigolyás, hiú és önző magyar író között jó ember volt, szelíd és emberszerető természetű. Emellett egy időben - Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc, Kosztolányi Dezső társaságában - Magyarország legjobban kereső tollforgatói közé tartozott. Irodalomtörténeti jelentőségén lehet vitatkozni, hiszen kivételes tehetsége dacára egyenetlen színvonalú életművet hagyott hátra, inkább saját gyengesége, puhasága, tétovasága miatt, mintsem a körülményeknek köszönhetően.