A regényen nyilvánvalóan nyomot hagyott az ezredforduló messiásváró hisztériája, ahol a végítélettől való rettegés és az üdvözítőre áhítozás erőterében bőven akadt hely a földön kívüliekkel való találkozás reményének is. Kiábrándult magándetektív, a női börtönt megjárt, de jó útra tért amerikai szépség, különc nagynéni, félelmetesen intelligens, ámde súlyosan fogyatékos kislány, továbbá egy őrült eugenikaprofesszor és néhány marslakó hajszolják egymást a kissé kuszára szőtt cselekmény fordulatain keresztül. A tét magas: a világ megmentése vagy lerombolása, örök halál vagy újjászületés, ez utóbbi testi és morális értelemben egyaránt. A történet helyenként elakad egy kicsit, máskor pedig rohan a vég felé, saját, előre kódolt logikája szerint, és közben muszáj észrevenni, hogy a helyzetek, szerepek, kulisszák mennyire idézetszerűek, az inspiráló források között olyan nevekkel, mint H. P. Lovecraft, J. D. Salinger, W. Burroughs, Raymond Chandler és Stephen King. A mesés elemek, a borzongató részletek, a kulturális utalások, a populáris műfajt jellemző homéroszi formulaszerűség, a mélyen allegorikus, helyenként
operai túlzásokba eső történet
végül jól ismert mintává rendeződik össze, ez pedig a fantasyba oltott amerikai pszichohorror, a lélektani rémregény. Stephen King és Dean R. Koontz képviselik példaszerűen e műfajt, amely nemcsak sajátos vonzerővel, hanem taszító tulajdonságokkal is rendelkezik. Vonzó ugyan az olvasmányosság, a kaland, a borzalom, az érzelmesség mesteri adagolása, ellenszenves viszont a bombasikerre való magabiztos törekvés, az önelégült professzionalizmus és mindaz, ami még ezzel jár. A kötelezőnek tekintett irodalmi nagyzolás, a hét-nyolcszáz oldalnyi terjedelem, amely alatt beszakad az asztal, az ambiciózus és kultúrafitogtató mottók tömkelege (Koontz jelen művében Homérosz, James Thurber, Octavio Paz, Charlie Chaplin és Woody Allen), aztán a sztereotip helyzeteket és figurákat mozgató cselekmény, amelynek motívumai kellő mennyiségű King- vagy Koontz-regény elolvasása után az Emberi Színjáték társadalmi tablóját és a Ring-tetralógia koncepciózus mitológiai apparátusát egyaránt megszégyenítő etnológiai, pszichopatológiai, futurológiai szuperhömpölygéssé olvadnak össze.
Miként Kingnek (Ragyogás, Carrie, A borzalmak városa stb.), úgy Koontznak is íródott néhány olyan műve, amely több, mint a műfaji sémák összessége, persze úgy, hogy közben át is mentik a sablonokat, sőt túlzsúfolják vagy hatványozzák őket, egyetlen könyvön belül. E regények izgalmas voltuk és éppen sablonosságuk révén nagyon érdekes társadalomrajzok is egyúttal, amelyek megragadják az amerikai kultúrából mindazt, ami gyötörni képes a vizionálásra mindig készen álló kollektív tudatot és pszichét. Igaz, a horrorregény nem lehet szociográfia, de a regénybe szőtt kollektív víziókból pontosan vissza lehet olvasni bizonyos, nagyon amerikai társadalmi problémákat is. Persze nem mindent, hiszen ehhez az Egyesült Államok túlságosan nagy és összetett ország, hanem egyrészt a fehér szemét, a white trash sajátos belvilágát (xenofóbia és lokálpatriotizmus, koszos lakókocsitelepek televényszerű burjánzása, baseballsapka és kockás ing viselése, Budweiser sör melletti countryzene-hallgatás), másrészt pedig az egyetemi értelmiség szubkultúráját, ahogyan azt King és Koontz elképzelik (mindketten kiugrott angoltanárok egyébként), tehát a regényírást és tanítást egy kis főiskolán, a régi Volvókat vagy Saabokat mint európai liberális státusszimbólumokat és az elfojtott rettegést mindenféle etnikai, vallási, morális fundamentalizmustól. A sokat emlegetett lélekrajz ehhez képest egy fekete tussal felrajzolt baljós árnyalat csupán, a horror kulisszái és rémségei (kísértetházak, farkasemberek, sorozatgyilkosok, élőhalottak) pedig egy lidércnyomásos kultúra ornamentikájának kötelező alkotóelemei. Ez utóbbiak tekintetében Koontz a zsigerre hatóbb és gusztustalanabb - Stephen King kifinomultabb, a meseszövésre, a regényvilág plaszticitására jobban ügyelő, európaiasabb írástechnikájához képest.
Koontz új regénye a földön kívüliekkel való találkozásról szól, aminek hatalmas tradíciója van az amerikai kultúrában, lásd H. P. Lovecraft összes műveit, később az X-aktákat vagy George Clinton Funkadelic zenekarának intergalaktikus P-funk őrületét. Az egyszerű amerikai nép nagyon vallásos, és az ufóhit igazi vallás, sajátságos és kikezdhetetlen belső racionalitását, társadalmi funkcióját, kognitív tartalmait tekintve egyaránt. Ha Jézus meg tudta gyógyítani a leprás beteget, akkor miért ne tehetné meg ugyanezt
egy zöld gumicukorból gyúrt
ráncos emberke, aki ráadásul sokkal fejlettebb technikát birtokol, és ha az Úr az égbe tudta ragadni Illést, akkor miért ne tudná megtenni ezt a hétköznapi polgárral egy űrhajó szippantó fénysugarat bocsátva a Földre, nem hagyva hátra más nyomot, mint - Koontz kedvelt képével élve - egy pár üres cipőt? Sajnos a vallás (az ufóhittel szemben) nagy hagyománnyal rendelkező és legitim értelmezése a körülöttünk lévő világnak, esetében a humán ágens tiszteletre méltó hívő, míg a földön kívüliek imádója megtévesztett reménykedő vagy egyszerűen csak futóbolond. De van még egy fontos különbség: ugyanis nem minden vallás gnosztikus karakterű, de a földön kívüliekbe vetett hit egészen biztosan az. A misztikus találkozás után a kozmosz átrendeződik, minimum kettéhasad, a titkot ismerők kicsiny szektája konspirálni kényszerül, nyomukban ott lohol az FBI, a CIA és a MIB nyomozóinak mindenre elszánt csapata, a tudatlan többség retteg a kiválasztottaktól, vagy hülyének nézi őket. Pedig a legfőbb jóról, tudás és megváltás egységéről van szó, amelyben mindenkinek megvan a maga sajátos szerepe: a marslakó a fény- és hírhozó, a kételkedő polgár a vakon bolyongó kreatúra, a találkozáson átesett személy pedig a konspirált tudásban részesülő, immár megváltott ember. Egyajtónyira a mennyországtól - miként Koontz regényének eredeti címe állítja, minden olvasójának, hétszáznégy oldalon keresztül.
Fordította Danyi Andrea; Animus Kiadó, Budapest, 2002, 704 oldal, 1590 Ft
