A lábjegyzet kulturális, irodalmi és filológiai ízlésformák indexe, azaz kijelzője. A világ textuális természetét valló szerzők, a manierizmus tükörjátékaihoz vonzódók többnyire szeretik és használják a lábjegyzetet, hiszen írásuk ezeken keresztül kapcsolódik a szövegvilágok harmóniájába (esetleg káoszába), míg a zárt formák és a klasszikus egység hívei talán kevésbé élvezik ezt. Egy bizonyos: a lábjegyzet egyfelől létrehoz valamiféle egységet, hiszen a szóban forgó szöveget más szövegkorpuszokba hálózza be. Ez a korpusz lehet a szakirodalom jól kiválasztott köre vagy a kulturális-irodalmi hagyomány egyaránt. Másfelől megszakítja a valós vagy elképzelt egységet, e törés okozza varázsát, illetve bosszantó mivoltát. Megbontja a szövegtükröt, szétszálazza a fő gondolatmenetet, kijelöli (vizuálisan is) azt a határvonalat, mely a főirány és az elkalandozás, a saját szöveg és az idegen szöveg, a lényeges és lényegtelen között húzódik meg.
A lábjegyzet kényes témáját illetően nyugodtan beszélhetünk lábjegyzetmítoszokról és lábjegyzetprotokollról is. Mítosz és protokoll: ha e két szóra gondolunk, látszik, hogy valami baj (is) van a lábjegyzettel, hiszen e két kifejezés hamis látszatot és kényelmetlen kötelességet implikál. A publikációs gyakorlat előiskoláit kijárván sok szerző fejében úgy rögzül, hogy a lábjegyzetkészítés kötelesség, melynek teljesítésével az írás automatikusan "tudományosabb" vagy "megalapozottabb" lesz. De mítosz az is, hogy a lábjegyzet automatikusan valamiféle tudományoskodás, intellektuális nagyképűsködés vagy a pedantéria biztos jele. A lábjegyzetek vastag szőnyegén méltóságteljesen gördülő művek ugyanolyan semmitmondók vagy megbízhatatlanok lehetnek, mint azok, melyek nélkülözik a lábjegyzetet. A lábjegyzet utálatának van valamiféle gnosztikus-antropológiai stichje is. Ha a (kulturális) kozmoszt empíria és eszmevilág kettősségeként, vagy ezek pólusai között feszülő szimbolikus térként képzeljük el, akkor nyilvánvaló, hogy a lábjegyzet az, amely szövegünket leginkább az empíria, az anyag, a sár földszagú - vagy lábszagú? - világához kapcsolja. (A "láb[jegyzet]szag" mérsékelten szellemes tréfáját azért engedtem meg magamnak, hogy érzékeltessem: az empíria a gnosztikus szemében nemcsak megvetendő, hanem visszataszító is egyben.)
A lábjegyzetprotokoll, ha lehet, még zavarosabb dolog. A sok lábjegyzet udvariatlanság, a hosszú lábjegyzet udvariatlanság, és - tekintve, hogy a "sok" és a "hosszú" voltaképp' irreleváns jelzők e viszonylatban - a lábjegyzet úgy általában véve is udvariatlanság. Udvariatlanság az olvasóval szemben, mert tekintetét ide-oda ugráltatva folyton meg kell szakítania a kényelmes olvasást. Udvariatlanság a szerkesztővel szemben, hiszen ellenőriznie kell a lapalji szövegcsíkba szorított számtalan apró-cseprő részletet és utalást, továbbá udvariatlanság a tördelővel szemben, akinek figyelemmel kell kísérnie, hogy a lábjegyzetek ne húzódjanak át a következő oldalra, és ne zavarodjon össze az indexszámozás. (Persze vannak, akik legszívesebben a lábjegyzetbe is lábjegyzetet tennének, elnyerve az Umberto Eco-féle parodisták és a megátalkodott ironikusok elborzadással jól álcázott csodálatát.) A szerkesztők sokszor előre kérik, hogy "lábjegyzetek, légy szíves, ne legyenek a szöveghez", mely erővel azt is kérhetnék, hogy címe se legyen a szövegnek, hiszen a címekkel is annyi a gond, ugyebár. Jól meggondolva, a nyelvhasználat is árulkodó, hiszen a "szöveghez" külsődlegességet sugall: a szerző e káros és egészségtelen díszt úgy illeszti művéhez, mint cukrász a kész tortára a keserű-édes marcipánt.
Persze tudjuk jól, hogy mindaz, mit eddig leírtam, mellébeszélés csupán, melyre kár is pazarolni a digitális erőforrásokat vagy a tintát. Az igazi probléma akkor jelentkezik, ha a lábjegyzet szépirodalmi szövegben, pontosabban annak alján helyezkedik el - az aljas! -, megsértve ezzel a lábjegyzetprotokollt, a megszentelt szokást. A szerzői lábjegyzet szépirodalmi szövegben újabban nem ritkaság, viszont néhány irodalmi-stílustörténeti periódussal korábban még az volt. Amikor például 1922-ben T. S. Eliot szerzői jegyzetekkel (nem láb-, hanem végjegyzetekkel) publikálta The Waste Land című művét, ez egyrészt önhittségnek vagy bogaras tanárkodásnak hatott, másrészt valóban adott egy pofont a közízlésnek (ez sem volt Eliot kedve ellenére, sőt!), mert kétségbe vonta az irodalmi mű ihletettségének, szeplőtlen fogantatásának széles körben elterjedt, a romantika művészetfelfogásában gyökerező tanát, miszerint a valódi költő eredeti művész, akire más szerzők nem hatnak, a kivételek epigonok; a hatásokkal, párhuzamokkal, előfutárokkal, példaképekkel és hasonlókkal meg foglalkozzanak a pozitivista irodalomtörténészek, az a dolguk.
Persze itt sem mindegy, hogy pontosan miről van szó. Elfogadott, ha a szerző lábjegyzetben kommentálja saját szövegét, ahogy például Arany János tette, aki a verseihez gyakran fűzött nyelvi vagy etnográfiai jegyzeteket, vagy akkor, ha a szöveg egy lábjegyzettel szokásszerűen rendelkező másik szöveget, mondjuk tanulmányt vagy recenziót imitál. Elutasítottabb ennél, ha a szerző a lábjegyzetében feltünteti az ihletforrást. Ha az előszóban vagy utószóban valósul meg a vallomás, ott még csak rendben lenne, de a lábjegyzet használata erre a célra megsért két erősen rögzült előítéletet vagy szokást. Az egyik, hogy jegyzet csak tudományos szövegben lehet, a másik, hogy a szépirodalmi szövegben nincs forrás. Az irodalmi szöveg maga nem hívhatja fel a figyelmet az inspirációra, hiszen szokásos önértelmezésének alapja az, hogy ő maga - mondjuk így - szövegtől nem érintett, szövegszerűen nem inspirált.
