eléggé problematikus
Annál is inkább, mert a H. Nagy által vizsgált kortárs költeményeket végigolvasva jócskán találtam példát a leszólt "tematikus" idézettségre is, amit a szerző figyelmen kívül hagyott, nyilván azért, hogy annál plasztikusabban jelenjék meg az, "hogy az Ady-líra fragmentumainak funkcionális >>átírásai>szólhatnak beleJól érzékelhetők H. Nagy Péter fő törekvései: egyrészt Ady kimenekítése a valóban agyonírt eltemették, feltámasztották, miért bántják naponta ma is diskurzusból, amelynek egyébként szemléletes példáit találhatjuk egy nemrég megjelent érdekes versantológiában (Adyra gondolok - 125 vers Ady Endréről, Bp., 2002), melyet Vezér Erzsébet és Maróti István szerkesztett. Másrészt végigvonul a köteten - mint Kulcsár Szabó Ernő követőinél általában - valamiféle civilizátori düh és módszertani türelmetlenség is: a szerző olyan elszántan nyesegeti le az Ady-líráról a ráragadt valóságdarabokat, ahogy Nagy Péter vágta le valamikor a bojárok szakállát Oroszországban a legenda szerint. Amit H. Nagy művel, az afféle kriptostrukturalizmus, amelyben a kategóriákat nem az általános nyelvészet analitikus fogalmai, hanem a "temporalitás retorikájának" varázsszavai jelölik ki. A sokat emlegetett hatástörténet viszont éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az Ady-líra immanens szimbólumvilágának elemzése és az ezen alapuló jelentésképzés az Ady-interpretációnak mennyire kifáradt iránya, és mennyire nehéz ezen a nyomon haladva Adyról valami újat elmondani - még akkor is, ha a felhasznált elmélet, az immanenciát magába szervesítő metanyelv újnak tekinthető. Persze mihez képest? Szerencsére régen túl vagyunk már a módszertani-metanyelvi megújulás vicces ábráin (lásd VJ BJ, azaz "Veres juhász agyonüti Bodri juhászt" típusú formalizálásokon), és ez jó dolog. De azért ez a temporalitáskultusz sem az igazi. Az olvasás allegóriái (Paul de Man) és a Deconstruction and Criticism (Paul de Man és társai) egyaránt 1979-ben jelentek meg, majdnem negyedszázados könyvek, és előttük is, utánuk is volt az elméletben azért valami. És ha már mérföldkövek, akkor nem biztos, hogy csak a konstanzi és a yale-i iskola, hanem Adyt illetően a feminista Kristeva és Showalter, az újhistorikus Greenblatt, esetleg Foucault is számításba jöhet.
Ady folyamatos megszólíthatósága, a lehetőség, hogy dialógust folytassunk az életművel, abban rejlik, hogy az Ady-mű nemcsak nyelv, hanem kultúra is. Korszakot nyitó vagy akár korszakot záró, de
máig ható megtestesülése
a magyar világnak, politikának, történelemnek, mítosznak, nőiségnek, nagyvárosnak, Kelet és Nyugat dialógusának (nyelvi közvetítettséggel vagy a nélkül), tehát mindannak, ami H. Nagy Péter számára passzé, reménytelenül ósdi és külsődleges. Az Ady-életmű kultúrává vált, ott is jelenvaló és működőképes, ahol fel sem tűnik, és az Ady-kollázs megközelítése - noha szakszerűbb, mint az Ady-összest az élet kérdéseire válaszért felütő hétköznapi olvasó érdeklődése - éppen hogy részlegesebb, azt nem veszi észre, ami a kultúrában izgalmas és lényeges. Talán nem is kellene Adyt ennyire megszólíthatatlan figurává, minden aktuális jelentéstől kiüresedett archaikus szoborrá stilizálni, vagy olyan képet festeni róla, mintha útban lévő holttetem lenne, majd bejelenteni, hogy most jövök én, aki életre kelti, ha már eltakarítani nem lehet. A kötet e szempontból nem annyira az irodalmi élet kortárs közegét jellemzi, inkább a szerző önszcenírozásaként fogható fel. Így rakom össze én, és keltem életre a darabokra tépett Zagreust, ezt a rajongóktól és ellenségektől körülvett, epigonok és értetlen kritikusok által egyaránt szétszaggatott testet. Ezzel a legnagyszerűbb Ady-témához, a halál kérdéséhez juthatunk el, amit ugyancsak szétírtak már azóta, hogy az Új versek 1906-ban megjelent. Az Ady-kollázs a szétszaggatott, majd életre keltett Dionüszosz képe, H. Nagy Péter fölé hajol, elégedetten bólint - egy professzionális Ady-re-animátor, egy hamiskásan kacsintó Frankenstein műve ez.
Havasréti József
Kalligram Kiadó - Pozsony, 2003, 246 oldal, 1900 Ft
