A gondolatébresztő, ám tudományos forrásként jórészt használhatatlan ismeretterjesztés iskolapéldája Gudrun Schury könyvecskéje. Nem jellemezhető elmélyült szakértő kiruccanásaként valamely izgalmas, ámde marginálisként kezelt területre, továbbá nem tekinthető szolid tudományos eredmények közérthetően rendezett ismertetésének sem. Tudományos lektűrről van szó, melynek alapja a széles körű olvasottság és az újságírói ötletmorzsák szórakoztató keveréke. A vér kultúrtörténete alcímű kötet lapjain a terjedelmes irodalmi idézetek, a mások műveiből átvett adathalmazok, felszínes etnográfiai és antropológiai eszmefuttatások, illetve kabarétréfába való kiszólások váltogatják egymást. A tematikus elemek bizarr kavalkádot hoznak létre: a vérszerződés Winnetou és Old Shatterhand között, a Grál-legenda, az AIDS története, a vérliszttel való trágyázás, a náci vérmitológia, a menstruációhoz kapcsolódó hiedelmek,
a tamponok és a szárnyas betétek
marketingvilága kivétel nélkül a vérhez kötődő képzetkörök egyetemességét példázzák. A pragma-tikus kérdések mellett - "Vajon ugyanolyan könnyen csapnánk agyon a legyeket, a pókokat és a szúnyogokat, ha nem átlátszó, hanem vörös lenne a vérük?" - fontos szerepet kap a könyvben a modern tudomány felvilágosító attitűdje is, megtudjuk például, hogy a vérző ostyáról szóló, minden kritika nélkül csodát kiáltó beszámolók egy lisztféléken élősködő baktérium vörös színének köszönhetőek. Ugyanakkor a szerző megemlít néhány eszme- vagy motívumtörténeti szempontból izgalmasabb összefüggést is, így például olvasható egy érdekes fejtegetés Hobbes Leviatánja és Bram Stoker Drakula regényének rokon nézeteiről is - a vérkeringés, a hírek áramlása és a gazdasági javak körforgásának hasonlóságát illetően.
A kultúrtörténeti anyagot helyenként viccesnek szánt kommentárokkal fűszerezi a szerző, a lefejezések után eltakarítandó vértócsákról szólva például megjegyzi, hogy napjainkban is fűrész-porral szórják fel a közlekedési balesetek után az úttestet, máskor pedig naiv kedélyességgel adagolja a gusztustalan részleteket: "Egy-két liter frissen az erekből kiszürcsölt vér nagyjából fedezné egy felnőtt, akkor éppen nem intenzíven sportoló ember táplálékigényét. Magas víz-, alacsony zsír- és magas fehérjetartalma, valamint a benne található számos nyomelem révén ugyanolyan értékes táplálék, mint a kefir." Az adatok tálalása ugyanakkor nem minden esetben tekinthető az ízlésficam eredményének, hiszen - egy másik példára áttérve - azt az értesülést, mely szerint a 17. században a pattanásokat menstruációs vérrel kenték be az akkori tinédzserek, csak undorító formában lehet megosztani az olvasóval, másként valószínűleg nem.
A könyvet böngészve megállapítható, hogy a Schury által hivatkozott szövegek közül sok minden olvasható magyar nyelven is. A Kalligram kiadása e szempontból nem éppen egységes. A könyv számos helyen a magyar fordítás alapján hivatkozik az idézett klaszszikusokra - így például Homérosz, Schopenhauer, Karl Kraus, J. K. Rowling, no meg a Biblia esetében -, viszont a magyarul ugyancsak olvasható Hobbes (Leviatán), Anne Rice (Interjú a vámpírral), Sheridan LaFanu (Carmilla) és Susan Sontag (A betegség mint metafora), Richard van Dülmen (A rettenet színháza) esetében kizárólag a német kiadások létére utal a kötet. Mircea Eliade Christina kisasszony című vámpírnovellája - melyből Schury könyve szerint Spanyolországban opera is készült - ugyancsak olvasható magyarul a román író Serampuri éjszakák című kötetében. A precízebb bibliográfiai tájékoztatás az ismeretterjesztő igény ellenére (vagy éppen ezért?) is fontos lenne, hiszen a könyv leginkább afféle problémakatalógusként olvasható, és a (szak)irodalom is nyújt annyi tájékoztatást az érdeklődőknek, mint a Schury által készített "vámpírinterjúban" összehordott idétlenségek.
Az Éltető nedv olyan könyv, amelyről egyrészt elmondhatjuk, hogy kicsit több erőfeszítéssel ugyanilyen szórakoztatóan, de jóval színvonalasabban is meg le-hetett volna írni, másrészt, hogy könnyű lenne elkészíteni a magyar megfelelőjét hasonló példákkal, talán precízebben. Persze kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán a művelődéstörténeti adatnak álcázott gusztustalanságoknak, illetve a változatos irodalmi-kulturális metaforáknak efféle tárházára? A téma mindenkit belülről is érint, ezt senki sem tagadhatja, és a kötet tanulmányozása közben az olvasó folyamatosan citálhatja a nemzetközi, persze dominánsan német példák mellé a magyar párhuzamokat és eseteket. Ilyenek lehetnek - a vérciki és a vérprofi jelzők térhódítása mellett - Hajas Tibor akciói, Ady Endre Vér és arany vagy Tandori Dezső Vér és virághab kötete, a méhpolip kimetszése Bódy Gábor Psyché filmjében vagy Baka István A kisfiú és a vámpírok című története. A Schury-féle létező, illetve a virtuális magyar vérpanoptikum közös elemei pedig - a jelek szerint - Lugosi Béla és Báthory Erzsébet lennének, több magyar ugyanis (nem könynyű dönteni, hogy sajnos vagy hál' istennek) nem szerepel a német írónő áttekintésében.
Fordította: Hámori Ágnes; Pozsony, Kalligram, 2004, 230 oldal, 1900 Ft
