Elsüllyedt szerzők VI.

A dekadencia írója

Szilágyi Géza (1875-1958)

  • Havasréti József
  • 2007. január 11.

Könyv

A kortárs kritika elismerő figyelmét olykor közönnyel ellensúlyozza az utókor. Példa erre Szilágyi Géza életműve, hiszen kortársai közül a legkiválóbbak, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád írtak műveiről elismerő bírálatokat.

A társadalmi-szellemi miliő, melyből Szilágyi életműve kiemelkedett, összetett: zsidó származású íróként a nemzetközi kulturális áramlatok (anarchizmus, pszichoanalízis, a nagyváros élményéből kifejlődő irodalmi modernség) mozgásaihoz, illetve a Biblia archaikus-időtlen világából táplálkozó zsidó költészet hagyományaihoz egyaránt kapcsolódott. Komlós Aladár 1926-ban zsidóságához való viszonyáról kérdezte a költőt, aki a következőképpen válaszolt. "Feldolgoztam különben a Bibliának egyes, lélektani szempontból izgatóan érdekes epizódjait is, modern szemmel nézve az ősi-örök motívumokat. Az bizonyos: zsidóságomat nem tudom megtagadni, túlságosan mélyen gyökerezik bennem. (...) Nem arról van szó, hogy zsidóság-e vagy magyarság, hanem csakis arról, hogy zsidóság és magyarság. Hiszen zsidóság és magyarság nagyon jól összefér egymással, épp olyan jól, mint ahogy, mondjuk, magyarság és európaiság összefér."

Szilágyi a pszichoanalízis iránt érdeklődő legelső magyar írók közé tartozott, ebben Ferenczi Sándorral való barátsága is szerepet játszott. Ferenczi személyén keresztül korán kapcsolatba került a freudista mozgalommal, magyar és német nyelven számos pszichoanalitikus témájú írása megjelent. A lélekelemzés családi tradícióvá vált: Szilágyi Lilla, az író lánya később analitikus érdeklődésű pszichológusként dolgozott. Radnóti Sándor a nyolcvanas évek elején a Thalassa folyóiratban interjút készített Szilágyi Lillával, melyben szó esik Ferenczi és a költő barátságáról, sőt Freud és Szilágyi személyes találkozásáról is. "Apám igazi neurotikus szorongó volt, ez minden versében is kifejeződik. (...) Így került ő Ferenczihez, akihez hosszú éveken át járt analízisbe, és amely analízisből kicsit szabálytalanul barátság is lett. (...) Azután 1918-ban volt egy analitikus nemzetközi kongresszus, amin itt volt Freud, és természetesen apám is részt vett ezen. Meg is ismerkedett vele. Ez gyerekkori nagy legendás történet volt, hogy amikor mi Freuddal együtt vacsoráztunk a Svábhegyen."

A pszichoanalízisről értekező Szilágyi a lélekelemzés módszereit egyéni látásmódjának megfelelően mutatja be, amiben világnézeti vakfoltjai is szerepet játszanak. "A Freud-féle lélekelemzés voltaképpen nem egyéb, mint az önismeretre való megtanítás, a lélek minden álarcának könyörtelenül erélyes lehántása, öntudatlan énünk kíméletlen, de következményeiben áldásos leleplezése" - írja Lélekelemzés című esszéjében. Ez a felfogás a Freud által kidolgozott terápiás eljárásokat egyetlen erélyes, leleplező gesztussá sűríti össze. Szilágyi az elfojtások okának a társadalmi-erkölcsi cenzúrát tekinti, ezért számára a lélekelemzés nem orvosi terápiaként, mint inkább moralizáló karakterkritikaként fogalmazódik meg. Karinthy Frigyes 1912-es bírálata Szilágyi esszékötetéről ezt hangsúlyozza: "Nagyon jellemző, hogy kedvenc filozófusa Freud, s a sexualitás sárga vonalát elsősorban veszi észre minden cselekvések minden rugói között. A kegyetlen bécsi professzornak igaza volt: akiknek a lelkét legkíméletlenebbül s legdurvábban tépte fel az ő rideg tana: íme a költők, ábrándozók, íme a masochisták lettek leghívőbb hívei s fájdalmas hódolói az ő 'egészséges' szadizmusának."

Szembetűnő Szilágyi vonzódása az olyan témákhoz, melyeket kortársai a dekadens, a bizarr, a perverz jelzőkkel írtak le, vagy éppen bélyegeztek meg. Írásainak értelmezéséhez magától értetődően kínálkozik a dekadencia fogalma, Kosztolányi Dezső például Az első dekadens - Szilágyi Géza portréja címmel írt tanulmányt a költőről. Szilágyi írásművészetét Komlós Aladár ugyancsak a dekadencia fogalmával jellemezte: "Életgyűlöletével, felfokozott és különös szexualitásával annyira egyéni, hogy már kuriózum, sőt, beteges eset. Nála a nemiség nem más emberi kapcsolatokkal összeszőve, hanem elvontan és abnormálisan megnövelve jelenik meg. Ha van magyar költő, aki rászolgált a 'dekadens' jelzőre, ő az."

A dekadens jelzőt Szilágyi Géza elsősorban versesköteteivel: Tristia (1896), Holt vizeken (1903), illetve a Fantasztikus szerelmek (1916) és a Vitustánc (1918) című novellásköteteivel érdemelte ki. Szilágyi írásaiban a "dekadens" szexualitás az elfojtás-cenzúrázás, illetve az eltűnés-előtűnés játékaként jelenik meg. Szereplői nem urai saját cselekvéseiknek és vágyaiknak, szerelmi tébolyuk során egyre kevésbé veszik észre, hogy amihez vonzódnak - egy hasonmás, egy női testrész, egy hangárnyalat, egy ruhadarab - nem a valóság, hanem annak reprezentációja csupán. Lássunk egy példát! Az Olyván Anna szerencséje című novellában egy özvegyember feleségül vesz egy fiatalasszonyt, mert rendkívüli módon hasonlít korábbi, halott feleségére. A halott asszonyt helyettesítő Anna lassan azonossá válik Elfridával, a helyettesítettel. A novella kezdetén a helyettesítés eszköze a fénykép: "Olyván Anna képe már hozzásimult egy boldogan izguló férfinak a szívéhez." A későbbiekben Annának a halott feleség ruháiban kell járnia, és megszólalnia sem szabad - ez ugyan-is megzavarná a férj illúzióit. Végül megtörténik a gyilkosság, a szerelmi tébolytól elvakult férfi számára csak ezen keresztül számolhatók fel a halott feleség és az új asszony közötti különbségek. Szilágyi szemléletére jellemző, hogy

a hasonmás, az öltözék, a fénykép, a hang

reprezentációs technikáival meg-valósított irodalmi-szemiotikai játéknak egyúttal társadalomkritikai éle is van. Az alávetett helyzetben lévő asszony, akit a vagyonos férj úgy vásárol meg, mint egy prostituáltat, vagy még inkább, mint egy élő szobrot, a gyilkosság eredményeként teljesen tárggyá válik: a két asszony közötti különbség felszámolásáért az élet elvétele sem nagy ár.

Szilágyinak a szexuális perverziókkal foglalkozó novellái a századelő irodalmi képzeletét élénken foglalkoztató szexuális eltévelyedések katalógusai. Az incesztus, a nekrofília, a fetisizmus és egyéb perverziók ábrázolása demonstratív módon történik, e szempontból nézve Szilágyi novellái úgy is olvashatók, mintha a szexuális élet eltévelyedéseit katalógusba szedő, a század elején népszerű szakkönyv, Richard Krafft-Ebing Psychopathia Sexualis című művének illusztrációi lennének. Mindezzel viszont (akarva-akaratlan) azt az elterjedt analízisellenes érvet is erősíti, mely szerint a freudizmus csupán dekadens "szexmítosz", hiszen életművének mind szépirodalmi, mind értekező regiszterében valóban a szexualitás, mégpedig valami doktriner elszántsággal képviselt erotomániás megszállottság a legfontosabb motívum.

A fenti megállapítás azért árnyalható is: Szilágyi írásaiban a szexuális eltévelyedések a társadalmi visszásságok allegorikus ábrázolásává alakulnak át: "Ha a legfantasztikusabb akarok lenni, egyszerűen leírom, amit látok magam körül. És amikor ezt teszem, nem én vagyok az oka, hogy annyi nyughatatlanul, szinte természetellenesen rángatódzó embertársam vonaglik magából kikelve körülöttem, erőnek-erejével kínálkozva, hogy foglalkozzak velük: nem én alkottam meg őket, hanem a perverzül művészkedő Élet" - írja a Vitustánc előszavában a szerző. Az idézett szöveg az orvosi, a társadalomkritikai és az irodalmi beszédmód összefonódására utal; Szilágyi írásainak kritikai éle így afféle társadalmi diagnosztikaként vagy fiziognómiaként határozható meg: a tünetként értelmezhető felszíni jegyek és elváltozások olvasatai, illetve a szexuális perverziókat megjelenítő novellák "leleplező" társadalmi funkciója közé egyenlőségjel kerül.

Néhány megjegyzés az író jellegzetes stílusával kapcsolatban. Szilágyi nem volt kiemelkedő stiliszta: írásmódja erőltetett, keresett, darabos. Tóth Árpád egyik bírálatában pontosan körülírta Szilágyi legfontosabb hatáseszközeit. "' nem rezonáltatja lelkünket, hanem szinte megüti. A szinte brutális feszültségű, nyers, vad erejű hasonlat érezteti, hogy itt nem költői mesterkedésről van többé szó, hanem fájdalmas, véres lelki élményről." A stílus agresszivitása a Szilágyit jellemző társadalomkritikai szándék eszköze is: a stílus éles tárgy, tőr vagy sarkantyú szerepében (miként Derrida fogalmazott egy Nietzsche-töredékkel kapcsolatban) hasítja fel az illúziók, téves nézetek, előítéletek szövedékét. Ezért írói attitűdje és stílusa hangsúlyozottan férfias - e szempontból tehát nem felel meg a dekadens írókat feminin vonásaik miatt elítélő kortársi véleményeknek.

Szilágyi a két háború közötti időszakban hírlapírói működésének, rendszeresen megjelenő (igaz, többnyire füzet terjedelmű) köteteinek, excentrikus írói-költői világának köszönhetően a budapesti irodalmi élet jellegzetes alakja volt. A háború után az oeuvre elismerése és kritikai megítélése leszűkült. A modern líra élő klasszikusának tekintették, 1948-ban, majd 1958-ban egy-egy válogatott verseit tartalmazó kötete jelenhetett meg. Ady előfutáraként helye volt a modern líra genealógiájában, kihívóan dacos társadalombírálatát progresszív hangként értelmezték - pszichoanalitikus szakírói tevékenységét, illetve "dekadens" írói világát azonban figyelmen kívül hagyták. A háború után kiadott köteteibe felvette a zsidóüldözésekkel foglalkozó verseit is (Hátak, A sínek között, Perem-élet, Siralom, Deportált fiamnak), amit a hivatalosság a tabuként kezelt holokauszt vizsgálata helyett a "fasiszta barbárság" elutasításaként is értelmezhetett. Az irodalmi élet reprezentatív terében pedig afféle jelképes szerep jutott az idős költőnek, mely tiszteletre méltó volt, de a tökéletes passzivitásba dermesztette őt; a haladóvá stilizált életművel egyetemben afféle hídszerep betöltésére ítélték. "Hiszen Szilágyi Géza élő személye kötött bennünket világraszóló modern költészetünk hajnalával össze: ő volt a híd, melynek túlsó hídfője a millennium, az innenső pedig a szocialista Magyarország talaján állt" - írta róla 1958-ban Rónai Mihály András.

Szilágyi pszichoanalitikus múltjának felidézéséről az ötvenes években szó sem lehetett. Harmat Pál a magyar pszichoanalízis 1948 utáni történetében a "kiszorítás", a "lejáratás", majd a "felszámolás" szakaszait különböztette meg, de itt említhető az "elhallgatás" művelete is. A költő analitikus munkásságát és kapcsolatait sem Rónai Mihály András idézett írása (eredetileg az Élet és Irodalomban közzétett nekrológ), sem az 1958-as Koldusok táncdala kötet terjedelmes életrajzi apparátusa nem tartotta szükségesnek megemlíteni. Az életmű jelentőségét mérlegelő szólamok először talán a költő temetésen kerültek egyensúlyba. A Scheiber Sándor által mondott gyászbeszéd a Mikeás próféta szavait versébe szövő bibliás költőt ("Egyetlen igaz sincs halandók sorában, nem lelhetek egyre sem"), illetve a modernizmus harcát vívó, a "lélekanalízis lehetőségeit az irodalomban és a költészetben egyaránt értékesítő" Szilágyit egyként felidézte a jelenlévők előtt.

Névjegy

Szilágyi Géza 1875-ben Budapesten született. A fővárosban jogi tanulmányokat végzett, 1899-ben jogi doktorátust szerzett, disszertációját az anarchizmusról írta. Elsősorban újságíróként dolgozott, többek között a Polgár, a Politikai Hetiszemle, majd az "Est lapok" (Az Est, Magyarország, Pesti Napló) munkatársa volt. Első verseskötetét (Tristia, 1896) az ügyészség perbe fogta szeméremsértés és vallásgyalázás miatt. Analitikusa Ferenczi Sándor volt, nála pszichoanalitikus kiképzésben is részesült. Kisebb analitikus írásai mellett hosszabb tanulmányt írt a Ferenczi-emlékkönyvbe, Vajda János pokla címmel (Lélekelemzési tanulmányok, Budapest, 1934). Budapesten 1958-ban bekövetkezett haláláig mintegy húsz kötete jelent meg: versek, novellák, tárcák, tanulmányok, drámák, szatirikus erkölcsrajzok.

Neked ajánljuk

A világképlet nyomában

  • Kovács Róbert

Az Ásatás legújabb részében megnézzük, hogy vélekedtünk 2000-ben A tér és az idő természetéről