- kovácsy -

A jó jazzben az a jó, hogy miközben gógyis, tehát szerkesztett zene, nem csak úgy túlél, szájrúl szájra, ősködbe veszve, mint a népzenék, azért mégis érzéki maradt, áttételmentes. Energikus közvetlenséggel göngyöli magába a hallgatóját, és már megy is vele, viszi bele a transzba. Rosszul tűri a kiszámítottan felhasználóbarát machinációkat, minőségét inkább megőrzi a hátoldalon megjelölt időponton is túl.

"Egyre jobban énekel" - hümmögtek magukba fordulva a tangó-életérzés egész életre elkötelezettjei, amikor megszólalt a rádióban Carlos Gardel hangja, évekkel, sőt tíz évekkel azután, hogy halálos baleset érte egy forgatáson. Nem tudták elhinni, hogy már nem él. Gardel a harmincas években császára volt a tangónak, a bánatos argentin emigráns-keveréknép mély sóhajoktól a fej macho öntudaton támaszkodó fölszegéséig ívelő önképének és önvigasztalásának.

A Himalája nyugati lejtőin az elmúlt évtizedekben ritkán volt béke. Másfelől viszont a lakosság a völgyekben él inkább, úgyhogy a háborús állapotokat nem kénytelen folyamatosan tapasztalni. India és Pakisztán között van egy fegyverszüneti, más néven ellenőrzési vonal, ahonnan a tél beálltával eltávoznak a hadak, hóolvadáskor pedig visszatérnek. Idén nem volt akkora hó, mint máskor, és a szokásosnál hamarabb kezdett olvadni. Itt kezdődtek a bajok.

A jordániai uralkodó temetésére Ammánba érkezett külföldi nagyságok és elõkelõségek széles skálája - Clinton és (orvosai tanácsa ellenére) Jelcin, a huszonhárom fõs izraeli küldöttség Weizman államfõvel az élen és az iraki alelnök - nem egyszerûen Husszein király nemzetközi elismertségét jelezte. A tisztelet és természetesen a gyász mellett kifejezte azt a regionális szerepet is, amely Jordániára nehezedik: a hasemita királyság úgy ütközõpont és stabilizáló tényezõ a Közel-Keleten, hogy eközben a térség egyik legingatagabb képzõdménye.

Ami két hónapja még csak remény és terv volt, január 7. óta valóság: a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (Farc) és a kormány képviselői megkezdték a béketárgyalásokat. A megbeszélések aligha lesznek elsietettek, hiszen egyelőre még csak arról van szó, miről is legyen szó. Biztató fejlemény viszont, hogy ezúttal az Egyesült Államok is egyetért a közeledéssel.

Mindenki tudta előre, hogy bajok lesznek Brazíliában. A veszély annyira közel volt, hogy a Nemzetközi Valutaalap - Washington egyértelmű ösztönzésére - változtatott hagyományos gyakorlatán, és válságmenedzselés helyett a katasztrófa megelőzésével próbálkozott: már tavaly ősszel több mint negyvenmilliárd dolláros segélyprogramot szavazott meg a világ nyolcadik legnagyobb gazdaságának megmentésére. De így sem sikerült elkerülni, hogy a brazil valuta, a real az összeomlás szélére kerüljön.

Latin-Amerika egészen másfajta médiajelenlétet tervezett a múlt hét végére. Tizenkilenc ország és volt gyarmattartóik Portugáliában rendeztek csúcsértekezletet. Világválság-következmények, bajmegelőzés, Európa figyelmének felkeltése - ez volt a napirend. De a figyelem végül nem ezért, hanem a nyugalmazott chilei diktátor, Augusto Pinochet Ugarte londoni őrizetbe vétele miatt fordult a térség felé.

A Kongói Demokratikus Köztársaság (ex-Zaire) tavaly májusban hatalomra került új vezetőjének, Laurent-Désiré Kabilának még nem is volt igazán ideje, hogy egyértelműen bebizonyítsa államférfiúi alkalmatlanságát. Ellenfeleinek kusza tábora néhány hete fegyvert fogott, és látványos hadisikereket ért el. Ha Kabila mégsem bukik meg, ezt csak külső támogatóinak köszönheti majd, akiknek viszont arra van sok esélyük, hogy végképp szétzilálják azt a keveset is, ami még megmaradt a térség stabilitásából.

Kilenc évvel és két héttel a Tienanmen téri vérfürdő után Bill Clinton, az USA Kínában turnézó elnöke kétszer is szóba hozta vendéglátói előtt az emberi jogok problémáját - mégpedig másodszor éppen azon az elit egyetemen, ahonnan 1989-ben a demokratikus diákmozgalom elindult. A hallgatóságot állítólag sorsolással választották ki, de ha valóban így volt is, akkor sem meglepő, hogy a diákok kérdései nem ezt a kérdést érintették, hanem az amerikai Kína-politikára vonatkoztak.

Miközben a teheráni parlamentben több képviselő azt indítványozta, hogy a vasárnapi Irán-Egyesült Államok vb-találkozót ne kövesse a szokásos mezcsere, Washington egy látványos megbékélési ajánlatot időzített ugyanerre az alkalomra. Hiába győzött azonban a mérkőzésen a perzsa válogatott, valószínűleg ez a hatalmas presztízsnyereség sem elegendő a tavalyi iráni elnökválasztás reformista nyertesének, Mohamed Khatami elnöknek, hogy gyorsítson az ország politikai arculatának átalakításán. Az iráni peresztrojka ellenfelei sokan vannak, az utóbbi hetekben több sikeres ellentámadásuk is volt, ennek a meccsnek még nagyon bizonytalan a kimenetele.

Kevesen hitték, hogy ennyire felgyorsulhatnak az események Indonéziában: a múlt hét elején Szuharto elnök választásokat ígért, közvetlen, rövid távú célként pedig új kormányt, politikai és gazdasági reformokat. A hét második felében viszont már a lemondását jelentette be egy hamarjában szervezett televíziós nyilatkozatában. Utóda az a Habibie lett, akit ő maga szemelt ki és választatott maga mellé még márciusban. Akkor, két hónapja még biztos volt benne ő is, Indonézia is, a külvilág is, hogy országlása harminckét évét még egy ötössel megfejelheti, addig meg lesz idő gondolkozni, hogyan is alakuljon az utódlás kérdése.

Amikor az észak-koreai hírügynökség március első napjaiban minden eddiginél drámaibb jelentést közölt az ország fogyó gabonatartalékairól és arról, hogy a napi rizsfejadagot már tíz dekára csökkentették, azt lehetett hinni, hogy Kim Dzsong Il a genfi Korea-közi tárgyalások új fordulójának akar napirendötletet adni. A tárgyalás azonban időközben már véget is ért, a résztvevők pedig - éppen az észak-koreai küldöttség makacssága miatt - még abban sem tudtak megállapodni, mikor találkozzanak újra.