Azt aligha lehet mondani, hogy a rendőrségi akció begyógyult sebeket szakított volna fel - a sebek láthatók, megvannak, köszönik szépen. Utoljára egy márciusi tüntetéssorozat idején váltak jól láthatóvá. Ekkor aktivizálta magát civil politikusként, konkrétan örökös szenátorként az ötcsillagos tábornok, aki 24 éven át a chilei hadsereg főparancsnoka volt, és néhány nappal korábban egy katonai díszszemle keretében nyugalomba vonult ebből a pozíciójából. A legnagyobb egy valparaisói megmozdulás volt, ahol a rendőrség gumibotozott, vízágyúzott, végül pedig belelőtt a hatezer tüntetőbe, aki meg akarta akadályozni Pinochet bevonulását a szenátus épületébe. Igaz, a tüntetők fajultak el hamarabb, ők kezdték a kődobálást. Másfelől az is igaz - legalábbis állítólag -, hogy a tömegben rendőrségi provokátorok voltak. Kicsit odébb néhány tucat korosodó úriasszony jóval barátságosabb rendőri őrizet mellett szimpátiatüntetést tartott az egykori diktátor mellett.
Az örökös szenátorság intézményét ő maga találta ki már jó előre, még diktátori országlása delén, a hivatali idejüket kitöltött majdani államfők számára, akik közül egynek a személyéről lehetett egyértelmű elképzelése abban az időben - ez pedig ő maga volt. Az 1981-es alkotmánymódosítás idején, amikor Pinochet kieszelte magának ezt a posztot, valószínűleg a bebetonozódás szándéka érződött inkább a döntésben, hiszen akkor még semmi sem utalt arra, hogy a tábornok egyszer majd valóban átadja a hatalmat egy szabad választásokból születő polgári kormányzatnak. Visszanézve viszont éppen ebből a lépéséből derül ki, hogy nem hazudott, hanem valóban kezdettől fogva az alkotmányos viszonyok helyreállítását tervezte, ha nem is rövid távon. Ez persze nem mentség semmire, viszont szempont.
Chile üdve
Alighanem a világ valamennyi puccsista tisztje szem előtt tartja hazája üdvét, amikor megdönt egy kormányzatot. Azt pedig, hogy a hazának mi a jó, nyilván nagyban meghatározza az alakias, katonás rendszeretet. És Chilében bizony 1973-ban, a Pinochet-féle hatalomátvétel idején valóban nem voltak sarkosan rendezettek a belviszonyok. A három évvel korábban hatalomra került szocialista-kommunista-baloldali katolikus népfront az ország szocialista átformálásán munkálkodott a közép- és felső rétegek fülének riasztóan hangzó radikális propaganda mellett. A társadalomalakító tervek összehasonlíthatatlanul nagyobb lelkesedést ébresztettek a Kremlben, az SZKP KB Politikai Bizottságában, mint a chileiek körében, akiknek csak az egyharmada szavazott a baloldali koalícióra. A kormányzat és Allende elnök intézkedéseit tüntetések, sztrájkok kísérték, a gazdaság a szakadék szélére csúszott, az úri negyedek lakói kollektív fazék- és fedőzörgetésekkel biztatták a hadsereget, hogy legyen már valami, közben meg gyáva csirkének titulálták a katonákat, akik egyenruhában merészkedtek az emberek közé.
Hát persze hogy egy büszke harcosnak mindebből előbb vagy utóbb elege lesz. Csakhogy pont Chilében nem volt addig szokásban a puccsolás, elég nehezen szánta rá magát Pinochet is, hogy megrohamoztassa az elnöki palotát. Állítólag hosszú ideig még csak hallani sem akart tiszttársai államcsíny-elképzeléseiről. Fegyelmezett, engedelmes katona volt, aki ott állt a díszsorfalban, amikor Fidel Castro 1971-ben Chilébe látogatott. Többek között éppen feltételezett ártalmatlansága miatt nevezte ki maga Salvador Allende a hadsereg főparancsnokának. Ez 1973 augusztusában történt. Egy hónappal később pedig Allende már nem élt. Azt mondják, hogy egy Castrótól ajándékba kapott gépfegyverrel eresztett magába sorozatot a lángoló elnöki palotában.
Chile hivatásos hadseregét 33 porosz katonatiszt szervezte meg a múlt század nyolcvanas éveiben. Nem tudni, miért pont ennyi, tény, hogy a kormány hívta őket, a vezetőjük egy bizonyos Emil Körner nevű százados volt, akinek az emlékét állítólag mindmáig emléksarok őrzi a santiagói katonai akadémián. Ebbe az iskolába járt Pinochet is 16 éves korától. A II. világháború idején már hadnagy volt, Rommel marsall volt a példaképe, ami egy katona esetében tulajdonképpen nem különösebben kínos. Az viszont már kínosabb, hogy - mint sokkal később kiderült - kommunistaellenessége miatt bírta azért Hitlert is, akivel még hasonlatosságot is érezhetett, hiszen mindkettejüknek alacsony beosztású finánc volt az apjuk.
Gyilkosságok és önamnesztia
Úgy tudni, hogy Allende annak idején semmire se tartotta Pinochetet, de korábban másoktól se jutott számára elismerés. Sok olyan kispolgári sorból származó tisztje volt a chilei hadseregnek, akik nap mint nap érezhették, hogy semmibe veszik őket mind a politikusok, legyen bármilyen a pártszínezetük, mind a jómódú rétegek. Talán ez a frusztráció is ott lehet a kommunistákkal, más baloldaliakkal szembeni kegyetlenkedések motívumai között. Nincs rá bizonyíték, tanú pedig végképp senki, hogy Pinochet személyesen részt vett volna a kínzásokban, gyilkosságokban, vagy akár jelen lett volna ezek elkövetésekor. A diktatúra még 1976-ban amnesztiát hirdetett saját maga számára. Az eddig eltelt három év alatt több mint háromezer embert tett el láb alól, és harminc-negyvenezer embert késztetett arra, hogy elmeneküljön az országból. A fegyveres testületeknek az a néhány tagja, aki másfél évtized múltával börtönbe került a jogtiprások miatt, későbbi ügyek miatt bűnhődik. Az egykori vezetők közül egyetlenegy ül börtönben - luxuskörülmények között természetesen -, Manuel Contreras, aki annak idején a titkosszolgálat vezetője volt. Zárkájában írott leveleiben újra meg újra kijelenti, hogy annak idején Pinochet személyesen utasította a politikai rendőrséget a gyilkosságok végrehajtására.
Pinochet önamnesztiája azonban változatlanul hatályban van, és a törvénymódosításnak egyelőre még csak esélye sincs. A demokratikus átalakulás éveiben, az 1988 és 1990 között kialkudott egyezség értelmében ugyanis a csak részben választott felsőháznak olyan az összetétele, hogy a jogszabályok átalakításához szükséges kétharmados többség csak akkor biztosítható, ha a testületben ülő nyugalmazott katonai vezetők is áldásukat adják a változásokra - ők pedig nem fognak maguk ellen szavazni. Az egykori áldozatoknak és politikai utódaiknak bele kell tehát nyugodniuk, hogy még éveken át üzletiesen tárgyszerű békében együtt kell működniük az ország irányításában a valamikori gyilkosokkal, illetve azokkal, akik fedezik őket. Tudjuk, máshol is volt és van ilyen.
Gazdaság és passzivitás
A jelek szerint a chileiek többé-kevésbé elfogadják, legalábbis tudomásul veszik ezt az állapotot. Jóllehet a törvény szerint a választásokon kötelező a részvétel, tavaly októberben, amikor újraválasztották a törvényhozást, a jogosultak negyven százaléka távol maradt a szavazástól. Volt, aki úgy, hogy nem is regisztráltatta magát - amint ez kiderült például magáról a választási tévéreklámban szereplő színészről is -, volt, aki szándékosan érvénytelen szavazatot adott le. Az ilyen szavazatok aránya közel 14 százalék volt, kétszer annyi, mint négy évvel korábban.
A politikai passzivitásban azonban elsősorban nem a politikáról alkotott lebecsülő nézeteket kell keresni, inkább a gazdasági bajokat, amelyek az elmúlt hónapokban csak súlyosbodtak, és valószínű, hogy a feketeleves még hátravan. Pinochet kormányzásának volt ugyanis egy olyan hozadéka is, amelyet ma már általában kedvező értékelések taglalnak. A neoliberális gazdaságpolitikáról van szó, amelyet Milton Friedmann tanítványai, a Chicago-boyok honosítottak meg Chilében annak idején, a jóérzésű európai liberálisok megütközésétől és viszolygásától kísérve. A kőkemény nadrágszíj-összehúzó szigor nem hozott gyors eredményt, az első néhány év odáig fokozta a lakosság elégedetlenségét, hogy a tábornokok az enyhítés mellett döntöttek. Pinochet azonban rövid lazítás után visszatért a kezdeti szigorhoz, amely végül, a lakosság több mint tíz éven át tartó kínlódása után, valóban hozni kezdte az eredményeket. A fellendülést nemcsak a külsőségek, az új santiagói felhőkarcolók, az autópályák, az ipari övezetek jelezték (a mindezzel járó környezetszennyezés társaságában), hanem a jólét növekedése is, amely nem érintett ugyan egyformán minden réteget, de a szegényebbek számára is hozott némi felemelkedést.
A chilei gazdasági csoda ma már a múlté, de a gazdasági okokba most ne menjünk bele. Tény, hogy Pinochet még ma is a népszerű chilei politikusok közé tartozik, és nem csak a felső rétegek körében. Leginkább természetesen a hadsereg szereti, amely a gazdasági életben elképesztő előjogokat élvez. A leglátványosabb példa: Chile egyik legfontosabb exportcikke mind a mai napig a rézérc. Az állami rézbányatársaság exportbevételeinek tíz százaléka pedig - az alkotmányban rögzítve! - a hadsereget illeti.
Bármi jöhet
Pinochet tehát nagyon is jelen van a chilei belpolitikában. Ezért is érthető, hogy a chilei kormány a belső következmények fölötti aggodalmában azonnal és a leghatározottabban tiltakozott Pinochet londoni őrizetbe vétele ellen. Az exdiktátor egy gerincműtét miatt fekszik egy londoni kórházban. A brit hatóságok pedig spanyol ügyészi kérésnek tettek eleget, amikor hatósági felügyelet alá helyezték, mert több spanyol állampolgár haláláért is felelősnek tartják. A kórházat pillanatokon belül chilei emigránsok vették körül azzal a feltett szándékkal, hogy nem mozdulnak, amíg ki nem adják a hatóságok Pinochetet a spanyoloknak. A szabályok szerint erre akár negyven napig is várhatnak - hacsak nem vesznek új fordulatot az események, és nem hátrál ki a dologból London is, Madrid is.
A spanyol legfőbb ügyészség részéről már jelezték: egyáltalán nem biztosak abban, hogy spanyol földön kellene bíróság elé állnia a 83 éves diktátornak. A madridi konzervatív kormányzat pedig valószínűleg kétszer is meggondolja, megéri-e végigvinni ezt az ügyet. Spanyolország az elmúlt években sokat erősített latin-amerikai befolyásán, és valószínű, hogy ott általában pozitívan értékelnének egy Pinochet-pert. Az viszont már túl nagy ár volna, ha emiatt Chilében kiéleződne, elmérgesedne a helyzet, és Madridnak emiatt majd valamikor, a végelszámoláskor a bajkeverő idétlen szerepe jutna. (Máris voltak Pinochet melletti tüntetések Santiagóban, a brit követségnél.) Nem is szólva az ígéretes beruházási lehetőségekről, amelyekért a legnagyobb spanyol cégek versengenek Chilében - jó pozícióból. Legalábbis egyelőre.
- kovácsy -
