Az iráni-amerikai közeledés első lépését Khatami tette meg, amikor újévkor a CNN-nek adott interjújában különféle csereprogramokat javasolt. Azóta egy hetet töltött Teheránban egy korábbi amerikai külügyi vezetőkből álló delegáció, a két ország birkózóválogatottja pedig egyszer Iránban, egyszer pedig Amerikában mérkőzött meg. Nem túl látványos eredmények, de a mostani iráni belpolitikai helyzetben nem biztos, hogy ennél sokkal többet lehetne tenni.
Áprilisban letartóztatták Teherán reformista polgármesterét, Khatami személyes barátját, Gholamhoszein Karbaszdzsit. A lépésről a belügyminiszter nem is tudott, ami azért nem teljesen érthetetlen, mert a rendőrség az ország legfőbb vallási vezetője, a konzervatív Ali Khamenei ajatollah irányítása alatt áll. A polgármesternek többek között korrupció és csalás vádjával kellett bíróság elé állnia. Miután Iránban a közpénzek zavaros kezelése az intézményi rendszernek voltaképpen szerves része, Karbaszdzsi kipécézését nem ok nélkül látta
politikai fondorlatnak
az érintett és az egész reformista tábor. Már csak azért sem, mert a polgármester 1989 óta tölti be hivatalát.
Csakhogy éppen Khatami elnök tábora szeretné, hogy tisztább, átláthatóbb legyen a közélet. Nem vette volna tehát jól ki magát, ha a reformisták az ügy eltussolását erőltették volna, politikai felhangok ide vagy oda. Annyit azért elértek, hogy a teheráni polgármestert kaució ellenében szabadlábra helyezzék. Két hete kezdődött a pere, és a jelentések szerint nem minden vádpontban tudja bizonyítani az ártatlanságát.
Reformista elvbarátai azonban erőteljesen mellé álltak, mindenekelőtt Abdallah Nuri belügyminiszter, aki minisztériumában egy kiállítással tárta fel Karbaszdzsi múlhatatlan érdemeit a főváros fejlődésében. Csakhogy azóta már Nuri sincs a hivatalában. A konzervatív többségű parlament a hét végén megszavazott egy bizalmatlansági indítványt, amely szerint alkalmatlan embereket nevezett ki tartományi kormányzónak, más vezető hivatalnoknak, ráadásul anélkül, hogy egyeztetett volna a titkosszolgálatot irányító minisztériummal.
Az államfő a megbuktatott Nurit azonnal a fejlesztési politikáért felelős elnökhelyettessé nevezte ki, de már el is kezdhet gondolkozni, milyen funkciót találjon ki a konzervatívok következő céltáblája számára. Ez minden bizonnyal az iszlám irányítás és kultúra ügyében illetékes miniszter, Mohadzseráni lesz. A bonyodalmas megnevezés a központi cenzúrahivatalt takarja, amelyet a Khamenei-kormányzat minisztere valódi kultúratámogató intézménnyé alakított át.
Erős tehát a konzervatív nyomás, és az iráni elnök csak akkor fordíthatna könnyen a dolgokon, akkor szélesíthetné ki támogatóinak táborát, ha történne valami az ország gazdaságával. Csakhogy az iráni gazdaság
rossz passzban
van, mindenekelőtt a világpiaci olajárak esése miatt. De nemcsak e miatt éri el a munkanélküliségi ráta a 25, az inflációs pedig a 17 százalékot. A fő ok a húsz év óta önként vállalt elzártság a külvilágtól, mindenekelőtt az Egyesült Államoktól. Külső tőke bevonása nélkül Irán nem tudja működtetni gazdasági adottságait. Hiába vannak birtokában a világ második legnagyobb földgáztartalékai, hiába gazdag kőolajban, kitermelő és feldolgozó létesítményei már nagyon megértek a felújításra. És a Kaszpi-tenger-melléki, közép-ázsiai olaj külföldre juttatásában is kulcsszerepet vállalhatna, ha kitörne az elszigeteltségből.
Ehhez jelenthetne egy lépést, ha Teherán kapva kapna Washington barátkozási hajlandóságán. Miután az elmúlt évek nagy, nemzetközi terrorista akciói kapcsán Irán - Líbia mellett - csendestársi részvétel gyanújába keveredett, továbbá nem nyugtatta meg Washingtont, hogy dehogy akar magának atomfegyvert, az amerikai törvényhozás az ország elleni gazdasági szankciókat kiterjesztette azokra az országokra is, amelyek kereskedni merészelnek az Iszlám Köztársasággal. 1996-ban 40, egy évvel később már csak 20 millió dollárban határozta meg az amerikai törvényhozás azt a maximális beruházási összeget, amelynek még elnézi a befektetését Iránban, és amely fölött már szankcionálja a külföldi vállalatokat.
Ehhez képest a francia Total, az orosz Gazprom és a malajziai Petronas társaságában kétmilliárd dolláros földgáz-kitermelési szerződést kötött Teheránnal. Mindenki kíváncsian állt és várt, hogy most mi lesz. Semmi sem lett: a D´Amato republikánus szenátorról elnevezett törvény alkalmazását május közepén felfüggesztették, vagyis
a szankciók elmaradtak
Nem egészen arról van szó, hogy Washington meghátrált volna: tényleg látni akarják, mi mennyire változik Iránban. Aztán igaz az is, hogy a Fehér Ház prioritásai közé tartozik a gazdasági kapcsolatok fejlesztése az Európai Unióval, amely a Total mögé minden bizonnyal felzárkózna. Az amerikai puhaság mögött felsejlenek végül azok a feltételezett, de nyilvánosan nem taglalt összefüggések is, amelyek a nagyhatalmak zárt megbeszélésein szövődnek. Az európaiak (Oroszországot is ideértve) már rég intenzívebbé tették volna kapcsolataikat a Közel-Kelet potenciális kulcsországával. Washington meg a mostani engedékenységért cserében talán a nagyobb együttműködési hajlandóság ígéretét csikarta ki más nemzetközi ügyekben - például Kosovo neve is elhangzott ebben az összefüggésben.
A meglágyult amerikai szív hosszú távon akár magába zárhat egy átalakuló Iránt, de ott a megszorongatott reformereknek óvatosan kell politizálniuk, nehogy a klérus könyörtelenül konzervatív többsége lerántsa róluk a hazaárulást rejtő leplet. A késlekedés a rossz gazdasági körülmények között viszont olyan belső feszültségeket mélyíthet el, amelyeket megint csak a reformista kormány nyakába lehet varrni. Zajlik tehát az összecsapás. És bármelyik oldal győzhet.
- kovácsy -
