Nagy volt a megkönnyebbülés, a nemzetközi öröm, és szépek a remények, amikor a kissé ellentmondásos múltú, guevaristából demokratává lett Kabila felkelői hét hónapig tartó, dicsőséges hadjáratuk végén átvették a hatalmat a világpolitika egyik kiemelkedő gazemberétől, Mobutu Sese Sekótól, aki nem sokkal élte túl a bukást. Kabila nem siette el a látványos lépéseket, amelyek jelezhették volna, hogy a Mobutu utáni Kongó valóban jó, azaz demokratikus útra tér - már amennyiben értékelhető tartalma lehet ennek a kifejezésnek a világnak ebben a bonyodalmasságokkal terhelt szegletében. De a lerobbant ország minősíthetetlen közállapotaira való tekintettel ezt nem is várta tőle senki, amúgy sem az a lenyűgözően jóarcú ember.
Viszont nem várták azt sem, hogy ripsz-ropsz megint kialakulnak a korrupció és a nepotizmus új láncolatai, a korábbiakhoz hasonló méretekben, csak éppen új emberekkel. És azt még kevésbé, hogy az új rezsim vélt vagy tényleges politikai ellenfelei - és távolról sem csak Mobutu-bérencekről van szó - újra börtönökben, kínzókamrákban végzik.
Néhány látványos gesztussal biztosan elérhette volna, hogy a Nyugat a keblére ölelje, és kinyíljanak a segély-csapok. De nem volt hajlandó például együttműködni az ENSZ-szel annak a kivizsgálásában, hogy is volt pontosan, amikor a ruandai határvidék felől előrenyomuló felkelők elől menekülő ruandai hutuk százai hevertek lemészárolva az őserdei ösvények mentén.
Kabilát sokan segítették, cserében mindenki várt tőle valamit, és mindenki úgy érezte: a
viszontszolgálat
túl szerény. Legfőbb katonai támogatója, Ruanda azzal vádolta, hogy támogatja az ottani korábbi népirtás elmenekült hutu tetteseit. Angola azzal, hogy nem lép fel az UNITA-lázadókkal szemben, akiknek annak idején Mobutu is hátországot biztosított.
Magát a július végén kezdődött fegyveres felkelést az váltotta ki, hogy Kabila elbocsátotta azokat a ruandai katonákat, akik fegyveres erőinek a gerincét jelentették. Ez arra indította a kongói tuszikat, az erősen kisebbségben lévő banyamulengéket, hogy tömegesen elmeneküljenek Kinshasából és egyáltalán az ország nyugati területeiről a keleti határvidékre, őseik földjére. Innen indult el az új hadjárat, ugyanúgy, ahogy két éve Kabila felkelése. Ugyanúgy ruandai - és ugandai - támogatással, és hasonló, ha nem még látványosabb sikerekkel. Ezt főleg az segítette elő, hogy a mostani felkelők hatalmukba kerítettek egy praktikus csapatszállító repülőgépet, amellyel csapatokat tudtak átdobni keletről nyugatra, és a hatmilliós főváros, Kinshasa heteken belül harapófogóba került. Kabila visszavonult Katangába, ahonnan származik, és ahol az ország ásványkincsei vannak, vagyis potenciális gazdagsága. Abba a tartományba, amely az elmúlt évtizedekben már többször is megkísérelte az elszakadást Zaire-Kongótól.
És ekkor - a múlt hét második felében - bekövetkezett a látványos fordulat. Afrika déli részének tizennégy tagú regionális szervezetében öt ország (Angola, Namíbia, Tanzánia, Zambia és Zimbabwe) úgy döntött:
Kabilát meg kell menteni
A többiek a be nem avatkozás kevésbé látványos politikáját választották, igaz, nekik - Dél-Afrika kivételével - nincs is számottevő katonai erejük. Zimbabwe - miután Kabilát megtámogatta vagy kétszázmillió dollárral, így hát fut a pénze után, meg vannak újkeletű gazdasági érdekeltségei is, belföldön viszont csak baj és reménytelenség - rögtön ejtőernyősöket küldött Kinshasába.
Angola pedig a jelek szerint átértékelte a rá leselkedő veszélyeket, és most már úgy ítéli meg - talán mert a felkelőkhöz a régi Mobutu-hadsereg katonái közül is sokan csatlakoztak -, hogy az új lázadók Kabiláéknál is engedékenyebbek lesznek az UNITA embereivel szemben, és ez neki rossz. A hétvégén ugyanis vagy kétezer embert küldött Kongóba. A felmentő seregek ki is szorították a felkelőket arról a légitámaszpontról, ahonnan kiindulva Kinshasát veszélyeztették.
Mindezekre a fejleményekre válaszul Ruanda és Uganda - természetesen saját biztonsági megfontolásaitól vezettetve, hiszen Ugandában például két helyen is folyik polgárháború, és az egyik hadszíntér Kongóval határos - bejelentette, hogy ha ez így marad,
kénytelen lesz beavatkozni
a felkelők oldalán. Ami alighanem kissé pontatlan megfogalmazás, hiszen túl sokan állítják, hogy a beavatkozás régóta tény, a különbség tehát csak a beismerésben van, illetve lesz.
A Dél-afrikai Köztársaság, amely másfél éve szintén erőteljesen leszavazott Kabila mellett, most a békés, tárgyalásos, hatalommegosztásos megoldást szorgalmazza. Szombaton Pretoriában tárgyalt a ruandai és az ugandai államfő, vasárnap pedig az eredetileg gazdasági feladatok megoldására létrehozott regionális csoport, a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség tartott volna csúcsértekezletet, ha elment volna a megbeszélésre a három kulcsszereplő, Kabila, valamint Angola és Zimbabwe első embere. Nélkülük a találkozón kiadott békefelhívás nem tűnik igazán meggyőzőnek.
Ruanda és Uganda eltökéltnek mutatkozik a kongói felkelők támogatásában, bár katonai erejük nem igazán jelentős ahhoz képest, amit Zimbabwe és főleg Angola fel tud mutatni. A felkelők erejét, lakossági támogatottságát egyelőre nem nagyon lehet felmérni. Bármi lehet tehát: végtelenített polgárháború éppúgy, mint a várható patthelyzet miatt mégiscsak létrejövő fegyverszünet. Vagy Zaire-Kongó széthullása. Vagy regionális háború a szövetségszövevények egyre bonyolódó és egyre ideiglenesebb alakzataival. Vagy kialakul megint valami status quo, aztán pillanatokon belül kezdődik elölről az egész. Egyetlen dolog biztos: a lakosságnak egyre rosszabb lesz, és külföldi béketeremtők nem jönnek.
- kovácsy -
