Az USA Kína-politikája tagadhatatlanul felvet bizonyos kérdéseket, ha nem is feltétlenül azokat, amelyekre Clintonnak most válaszolnia kellett, hogy például a mai helyzetben nem Kína ellen irányul-e az amerikai-japán védelmi szerződés. Az elnök nyilván nem mondhatta, hogy dehogynem, hát ki ellen irányulna, tökfej - de az ilyesmit végül is ki lehet magyarázni, amit az elnök meg is tett.
Engedményekért engedni
Kínán kívül nincs még egy olyan ország a világon, amelynek a puszta léte akár csak megközelítően hasonló félelmeket, aggódó találgatásokat indukálna. Az Egyesült Államoknak Pekinggel szemben elvileg két fő politikai lehetősége van: a morális alapokra helyezkedő, szigorú, némi zsarolással is elegyíthető fékentartás és a nagyvonalú, de a demokrácia alapelveit is rugalmasan kezelő engedékenység, amit konstruktív kapcsolatépítésnek szokás nevezni.
Az első lehetőség mögött az a feltevés áll, hogy a gazdaságilag egyre liberalizálódó Kína belállapotai saját logikájuk szerint is a demokratizálódás irányába mozdulnak el, és ezt a tendenciát kell szigorú következetességgel támogatni, fel-felmutatva a gazdasági együttműködés lehetőségeinek mézesmadzagját. A másiknak a hátterében pedig egy - tapasztalatokon is edzett - összetett megfontolás. Kína nagysága, belső társadalmi feszültségei nem teszik lehetővé a gyors rendszerváltozást, stabilitásának megbomlása az egész világ biztonságát megrendítené, a demokratikus értékekre szorítkozó követelményállítás így végeredményben irreális volna, sőt egyenesen szűk látókörű. Mérlegelni kell tehát a kapcsolatteremtés konkrét lehetőségeit, engedmények fejében engedni kell, adok-kapok, eközben is alakulnak a dolgok.
Ráadásul Clinton mozgásterét több tényező is korlátozza. Az egyik a többi nyugati ipari hatalom kínai nyomulása, amit ostobaság - és eladhatatlan viselkedés - tétlenül nézni. A másik az amerikai kongresszus, amelyen belül a republikánusok jobboldala és a baloldali demokraták egyforma felháborodással támadják a nyitás politikáját - és azt a szempontot most ne is vizsgáljuk, hogy első elnökjelöltsége idején éppen ő maga, Clinton szidalmazta elődjét, George Bush elnököt azért, mert elvtelen és puha Pekinggel szemben. A kongresszusi ellenérzések mögött természetesen látnunk kell a közelgő időközi képviselőválasztások kontextusát is, amelyben minden kijelentés kampányfogás is egyben. A republikánus térfélen fölemlegetik azt a - tételesen mindeddig bizonyítatlan - összefüggést, amely Clinton második kampányának anyagi forrásai és bizonyos, jó kínai kapcsolatokat tartó vállalatok adakozó kedve között rajzolódik ki. Fölemlegetik azt is, hogy történetesen ugyanezek a vállalatok különleges elnöki engedéllyel olyan technológiát adtak el Kínának, amelynek könnyű felismerni a hadiipari használhatóságát.
Erősnek látszani
A morális vonatkozások csomagjából a vallásüldözést és a születésszabályozási célú kényszerabortuszt szokta elővenni a jobboldal - természetesen jogosan. A baloldali demokraták pedig még mindig az 1989-es mészárlásra hivatkoznak, arra, hogy Peking továbbra sem mutat megbánást, nem hajlandó legalább szőrmentén átértékelni az akkor történteket.
Váratlannak talán nem mondható, de figyelemre méltó, hogy ezt az álláspontot az akkori - és a diákokkal könnyek között rokonszenvező - kommunista főtitkár, Csao Ce-jang is újra megfogalmazta egy levelében, amelyet a pártvezetésnek címzett, de ami a Clinton-látogatással egy időben hírügynökségekhez is eljutott. Azt írja, hogy a Clinton-látogatás jó dolog, de nem kellene most már tovább várni, hogy a külföld újra meg újra előhozza ezt a kérdést, hanem ideje volna önkéntesen megoldani valahogy ezt a szomorú ügyet.
A kínai vezetők azonban nem szeretnek gyengeséget mutatni. A Clinton-látogatás - egyébként minden idők legnépesebb amerikai delegációjával, összesen úgy ezerkétszáz emberrel, több szállítógépen utaztatott biztonsági felszereléssel, tucatnyi páncélozott limuzinnal - első napja sem sikerült hibátlanra, hiába ölelgette az elnök a családját az agyagkatonák között. A háttérben ugyanis a régi császári főváros, Hszien rendőrsége ellenzékieket tartóztatott le, amire Washington erős rákérdezésre sem kapott elégséges magyarázatot.
Gyalázat nélkül
Ezzel szemben már a hétfői lapzártakor is ki lehetett azt jelenteni, hogy a Clinton-látogatás nem fulladt az amoralitás gyalázatába.
A kínai vezetés ekkorra - voltaképpen érthetetlen módon - már kétszer is hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai elnök kijelentéseit a kínaiak élő egyenesben figyelhessék a tévében. Az első alkalom szombaton, a tulajdonképpeni Csiang Cö-min-Clinton-csúcstalálkozót követő sajtótájékoztató volt, ahol az amerikai elnök a ripacskodás elemeit sem nélkülöző gesztusok bevetése közepette hibának minősítette a pekingi vérfürdőt. Kínai partnere sem sumákolt, ő meg azt mondta, hogy de igen, ez így volt helyes, mert a stabilitás, mert így meg úgy. A második tévéközvetítés tárgya pedig a pekingi egyetemi beszéd volt.
Nem igazolódtak be azok az aggályok sem, hogy netán valami alattomos kis megegyezés születik a két államfő között. Az első nyilvános eredmények a nagy semmiről szóltak. Az Egyesült Államok nem engedett a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO) történő kínai csatlakozás feltételeiből, nem tett gesztust Tajvan ügyében. Sőt vasárnap Clinton még elment egy pekingi protestáns templomba is, egy gesztusértékű, könnyed imádkozásra.
A látványos, jelképes értékű események hátterében természetesen minden bizonnyal folytak konkrét gazdasági megbeszélések - miért utazott volna különben annyi ember Clinton kíséretében. Az elnök dicsérte, amit dicsérni lehet: a gazdasági fellendülést, az évezredes kínai kultúrát, a jövőt. Aztán megállapodtak abban is, hogy nem irányozzák többé egymásra a két ország atomrakétáit. Ha pedig netán újra romlik a viszony, legfeljebb egy gombnyomással visszairányoznak. Közben talán 1989. június 4. is visszaszelídül sajnálatos eseménnyé, amelyre illetlenség túl nagy átéléssel emlékezni.
- kovácsy -
