Huszonhat tangó a kezdetektől egészen Astor Piazzola újító iskolájáig és tovább. Ez a gerince egy dupla albumnak, az argentin zene keresztmetszetének. Pamm-parrampam, rrapam-parrampam, a dalok vagy tényleg ismerősek, vagy adják magukat, megmutatnánk, volnánk csak - volnánk bár - emigránsok a Rio de la Plata mentén.
Gardel például francia volt, Charles Gardes-nek indult, amikor leányanyjával hajóra ült. De hát argentinul a Carlos is, a Gardel is érvényesebben hangzik, és ott az érvényességről igencsak letisztultak a nézetek. Egy uruguayi cimborával lépett föl a folyam két oldalán, Buenos Airesben és Montevideóban, és miközben rendelésre játszott, nem tudta, hogy műfajt teremt, amikor egyszer-egyszer énekelni kezd. Eredetileg ugyanis hangszeres zene volt a tangó, ismertetőjele a régi stílusú gombos harmonika. A szöveges változat a kor sóvárgó költészetére épült, megszületett az énekelt változat, a tango canción. Aztán Gardel maga is szerzővé lépett elő, szintén már klasszikus darabok címe alatt áll a neve.
A tangó fegyelmezett műfaj, és sokáig nem létezett önmagában, csak a táncosokkal együtt, akik a célra létesült termekben egyénítették, élték át és mutatták be a szenvedélyes koreográfiát. Ezzel az egységes életérzéssel szakított az Astor Piazzola-féle új tangó, amelyben több a lerakódott idegen anyag és a fifika. Itt már áttételesebb a feszültség, elvontabb a nekibúsulás, kifinomultabban siklik és kanyarog a dallam, újra eltűnik az ének. Hol ez a jobb, hol meg mégis a régi, ahol zsírosan száll a sóhaj, és haragosan recseg elő mögüle a túlstilizált férfiúi eltökéltség.
A második CD a hatodik - immár új típusú - tangó után másfajta argentin zenékre vált, a bőség kissé mintha kapkodó káoszára. Néhány chamamé, az argentin vidék egyik zenei műfaja, ritmikus elmélkedés életről-halálról, vigasságról és zordabb napokról. Köztük egy olyan is a szép hangú Latin-Amerika-mindenes, Soledad Bravo torkából, amely a Videlák és Violák börtönében született a hetvenes években. Megszólalnak a charangók, az élő állapotukban kétségkívül igen mérsékelt hasznot hajtó, kiváló vigalmi hasznosításuk következtében viszont sajnálatosan megfogyatkozott létszámú övesállatok felhúrozva jellegzetes hangzással újrahasznosított változatai.
Mindezt egy ígéretesen vaskos tájékoztató füzetecske tenné megnyugtatóan áttekinthetővé, amennyiben a mondott sajtótermék nem elsősorban a hányatott argentin történelem keresztmetszetét kívánná bemutatni félhülye nyugati érdeklődőknek, akik számára információt jelent, hogy a pampa tágas, míg a rajta nyargaló gaucho zordon. Így aztán a népzene tiszta forrásainak bensőséges ismeretére való törekvésbe gárgyult keleti ember nem talál számára is elegendő mennyiségű adatot eme források minéműségét, különbözőségeinek szerkezetét illetően. A hispanofil meg azon dühöng, hogy miközben képet kap ugyan a Buenos Aires-i csajok filigrán testi és kihívó lelki jellegének tárgyában, nem tudhatja meg, mit is sóhajt ott, a második sor végén Reynaldo Anselmi a Kéz a kézben című tangóban.
Ugyanez a hiba köszön vissza ugyanennek a sorozatnak egy másik - szintén dupla - albuma esetében, amely immár egész Latin-Amerika zenéjét kívánja keresztbe metszeni. Ebben a vállalkozásban is a főszereplők közé tartozik Soledad Bravo, aki itt Venezuelát és Kubát képviseli, az utóbbit a jeles Che Guevara-búcsúdal, az Hasta siempre bemutatásával. A hatvanas években a latin-amerikai furulyaféléket, úgymint: kena, pinkillo, tarka, anata, moceno, siku stb. Európának az elsők között bemutató Los Calchakis, amely az argentin lemezen a szintén ekkortájt szerzett Kreol mise - Misa criolla - két tételével szerepelt, itt Chilét képviseli. Vagyis a gyökérkutatás rovására egy kicsit sok az ismert, népszerű dal, és ez nem is önmagában baj, mint inkább azért, mert az élet múlik, maholnap világvége, mi pedig még mindig nem tartjuk a kezünkben a definitív és átfogó Latin-Amerika-válogatást.
De persze mindegy. Vannak itt jófajta zenék. Például egy calypso Costa Ricából (a tájékoztatás szerint előadója egy bizonyos Tin Tan, aki egy, a hang viszont határozottan kettő). Aztán különb-különb kolumbiai elvetemültek, végül pedig a Reynoso fivérek Mexikóból. Na, ők definitívek.
- kovácsy -
Argentina. Mi Buenos Aires querido
América Latina. Soy loco por tí
Wagram/HMK
