Decemberben volt az első, tapogatódzó tárgyalási forduló, februárra terveztek egyet, de az elmaradt. Ezen a mostani, genfi megbeszélésen öt óráig tartott, amíg a négy tárgyaló fél (a két Korea, USA, Kína) egyáltalán elhelyezkedett. Az észak-koreaiak nem akartak átellenben ülni a déliekkel, követelték és megkapták helyettük az amerikaiakat, de azzal nyitottak, hogy ők addig semmiről, amíg Dél-Koreából ki nem vonják az utolsó amerikai tengerészgyalogost. Emellett már csak egy békeszerződést követeltek Washingtontól, amely hiába igyekezett rámutatni, hogy Észak-Korea mostani, ínséges helyzetében talán mégsem a sértett kekeckedés az egyetlen helyes tárgyalási stratégia, amúgy meg elvileg bizalomerősítő lépésekről lenne szó. Az elnöklő kínai külügyminiszter-helyettes úgy próbálta áthidalni a reménytelenségbe hajló helyzetet, hogy közös hét végi kirándulást szervezett a résztvevőknek Gruyere-be, egy középkori hegyi faluba, ahol jó a sajt. Hogy majd ott elsajtoznak, jó bor is kerül (egy pohárkával), oldódik a feszkó, lazul a hangulat. De nem. Az észak-koreaiak nem hagyták becserkészni magukat, a sajtó szemfüles képviselői kiszagolták még azt is, hogy a delegációkat hiába lakatták egy szállodában, ők direkt nem jöttek ki a folyosóra, a lakosztályra kérték a reggelit, és miközben a többiek javában tegeződtek a bárban, az észak-koreaiak szobáiból csak a
konok szöszmötölés
titokzatos zajai hallatszottak.
A dél-koreai tárgyalócsoport vezetője mindazonáltal leszögezte, hogy a sikertelen tárgyalás is jobb a nem-tárgyalásnál.
Észak-Korea - ez már régóta világos - gonosz és rejtélyes. A lakossága - Magyarország plusz egyötödnyi területen - huszonnégymillió, ebből másfél millió a hadsereg, vélhetőleg vegyi és gyaníthatóan atomfegyverekkel. Ezt ellentételezi a feltevések szerint már 1994-ben összeomlott mezőgazdaság (túlvegyszerezés, erdőirtás, ócska vetőmag, és nem nehéz mindehhez hozzávizionálni a technológiát), amely megrendítette a kommunizmus = önellátás + fejadag formula működőképességét. Azóta az észak-koreaiak egyre nagyobb részének az ország mérsékelten gazdag természetes flórája adja a táplálékát, és a számszerű adatok szerelmesei abban a kérdésben szeretnének tisztán látni, hogy mármost fél- vagy kétmillióan haltak-e éhen mostanáig. A német Vöröskereszt rekordadata szerint havonta tízezer gyerekbe kerül a rendszernek a különút. Kínába érkező észak-koreai menekültek szerint a lakossági politikai eligazítások előadói úgy lelkesítik a megfélemlített hallgatóságot, hogy csinálják csak a gyerekeket, mert az ország még akkor is fennmarad, ha az észak-koreaiaknak akár csak harminc százaléka túléli az átmeneti nehézségeket.
Kim Dzsong Il, akinek még 55 évesen is dolgoznia kell államilag alátámasztott apakomplexusán, aligha lesz a látványos reformok embere, bár a kínai példából néhány
pragmatikus gesztust
eltanult. Azon van, hogy szabadkereskedelmi övezeteket teremtsen a külföldi cégeknek, tárgyalásokat kezdeményezett, hogy az ország csatlakozhasson az Ázsiai Fejlesztési Bankhoz, sőt a Világbankhoz is. De hiába állítja be a propaganda művészeti, irodalmi és zsurnalisztikai kézikönyvek, sőt számos opera szerzőjeként, Kim Ir Szen után nem lehet már Nagy, legfeljebb Kedves Vezető, aki atyja után csak három gyászév elteltével lehetett pártvezér (tavaly októberben), és az államfői tisztet még ma sem kapta meg, az továbbra is betöltetlen. Ehhez képest már 1980-ban hivatalos tény volt, hogy ő az utód, csakhogy a politikai nyelvezet és a hivatalos időszámítás szerint mindmáig Kim Ir Szen születési éve a nulla pont, így tehát Észak-Koreában most éppen 86-ot írnak.
Kim Dzsong Il ritkán jelenik meg nyilvánosan, ilyenkor viszont nem szól egy szót sem. Képességeiről, személyiségéről csak kalandos találgatásokat hallani, egyesek valami videófelvételről vélnek tudni, ahol svéd kurvák táncolnak előtte hangulatos környezetben, miközben ő meg issza a drága konyakot. Van olyan hír, hogy elkényeztetett, hisztérikus, retardált hülye, aki
tigrist medvével
ereszt össze a phenjani állatkertben, és akkor jól szórakozik. De ez talán csak dél-koreai propagandaállítás, amelyet független források még nem támasztottak alá. Állítólag nézi a CNN-t, ez például kínai információ.
Mindezen még el is lehetne nevetgélni, ha közben az agonizáló ország nem kezdett volna bele egy atomfegyverprogramba, amelyet az Egyesült Államok hosszas tárgyalások eredményeképpen 1994-ben egy megállapodással próbált visszafogni: két atomerőművet ajándékoz az északiaknak (dél-koreai technológiával), továbbá gazdasági segítséget is kilátásba helyez. Miután tavaly nyáron Észak-Korea a világ elé tárta katasztrofális gazdasági helyzetét, első ízben kegyes hajlandóságot árult el a humanitárius segélyek elfogadására. Ehhez kapcsolódott, hogy kritikus külföldiek is bejuthattak a teljesen elszigetelt országba, és képet kaphattak az elképesztő állapotokról, az éhezéstől mozgásképtelen árvaházi gyerekekről, a mocskos rongydarabokkal és csorba szikékkel dolgozó kórházakról. (Érdekes, hogy a külső segítség egy jelentős részét, a Vöröskereszt-adományoknak például az egyötödét Malajziában adta össze a lakosság. A malájoknak nincs semmi genetikus vagy kulturális közük a koreaiakhoz, az egyetlen magyarázat, hogy még emlékeznek a saját korábbi nyomorukra. Sokat adtak a nyolcvanas években a kambodzsai menekülteknek, két éve pedig Bosznia megsegítésére is.)
Amikor Kim Ir Szen három éve meghalt, sokan jósolták, hogy a hadvezetéstől vagy bárhonnan előbb-utóbb reformista puccs indul ki. Ez nem következett be, a háttérbe emelt és szorított fiú, Kim Dzsong Il (egyetlen korábbi funkciójaként egyébként már 1991-től a hadsereg parancsnoka) kinevezésekkel és nyugdíjazásokkal rövid időn belül átrendezte a vezérkart, ami vagy azt jelzi, hogy nem teljesen agyalágyult, vagy azt, hogy úgysem történt volna semmi. Ha Észak-Koreában a közeljövőben bármi megváltozik, ezt neki kell kezdeményeznie, amire esetleg a túlélés ösztöne vezetheti rá. Addig viszont marad az atomfegyver- és éhínségzsarolás, amellyel Dél-Koreának - a maga megrendült pénzügyi helyzetében is - folyamatosan kezdenie kell valamit.
- kovácsy -
