Latin-Amerika leghosszabb ideje - a negyvenes évek vége óta - tartó polgárháborúját nem a koka- és máktermesztés váltotta ki, de nem is választható el attól a ténytől, hogy a földművelők számára a kábítószer-alapanyagok termelése a legjövedelmezőbb bevételi forrás. És emiatt kerül a képbe az Egyesült Államok, a végtermékek legfontosabb felvevőpiaca. Washington eddig már sok mindent megpróbált a termelés megakadályozására. Bekapcsolódott az ültetvények repülőgépekről történő vegyi megsemmisítésébe, ami hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult. Gazdasági büntetőintézkedésekkel fenyegette az ország egymást követő kormányait, ha nem mutatnak nagyobb odaadást a kábítószer-ellenes küzdelemben. Katonai segélyt nyújtott és nyújt a kolumbiai hadseregnek, hogy felvehesse a harcot a termelőkön élősködő fegyveres csoportokkal. (Izrael és Tajvan után jelenleg Kolumbia élvezi a legnagyobb összegű amerikai katonai támogatást, ami ebben a költségvetési évben négyszázmillió dollárt jelent.)
Drogpiaci viszonyok
Csakhogy a kolumbiai polgárháborús felek közül egy sincs, amelynek ne lenne köze a kábítószerbizniszhez. A baloldali gerillák, a Farc és a valamivel kisebb ELN részben a termelés kényszeradóztatásából tartják fenn magukat (részben pedig emberrablások kapcsán kasszírozott váltságdíjakból). Az ő gyilkosságaik megtorlására alakult jobboldali Kolumbiai Egyesült Önvédelmi Erők (AUC) főhadiszállása valóságos heroingyár. Természetesen a hadvezetés sem akar kimaradni az üzletből. Az amerikai kábítószer-elhárítás november elején fél tonna kokaint és több kiló heroint pakolt ki a kolumbiai légierő egy Floridában landoló gépéből. Ezt már nem lehetett kimagyarázni, mint a két évvel korábbi kínos esetet, amikor az ENSZ közgyűlésére New Yorkba érkező akkori államfő, Samper gépén fedeztek fel kábítószert: a főparancsnok lemondott, hat beosztottját őrizetbe vették, a kivizsgálás folyamatban. Ez az a háttér, amely előtt a washingtoni adminisztráció mintha kezdené felfogni: nem a keménykedés a tuti megoldás, a kolumbiai kábítószer-termelés nem egyszerűen a marxista felforgatók piszkos ügye.
Felforgatókönyv
Hát akkor micsoda? A Farc válasza egyértelmű: szociális probléma. A független tereptanulmányok is megerősítik: a parasztok nem elvetemültségből, hanem a túlélésért termelnek mákot meg kokát. Ezért követelnek a gerillák igazságos adórendszert, földreformot, a szociális kiadások növelését, csupa olyasmit, amivel egy szociáldemokrata érzelmű európai nyárspolgár is egyetértene, akárcsak azzal, hogy a rendőrséget illendő különválasztani a hadseregtől, mely utóbbinak viszont a határok védelme, nem pedig a lakosság zaklatása az autentikus feladata. "Sok a közös pont" - mondja maga Pastrana elnök is, pedig őt a jobboldal jelölte; nem is emiatt, hanem azért választották meg, mert békét ígért.
A béketárgyalásokon a gerillák szándékai szerint minderről szó kell hogy essék. Vezérük, Tirofijo, a "Mesterlövész", Manuel Marulanda Vélez, még valódibb nevén Pedro Antonio Marín, aki lassan már ötven éve járja az Andok dzsungel mélyi hadi ösvényeit, alighanem ráér, ezen a pár éven sok már akkor sem múlik, ha hovatovább hetvenéves lesz. Pastrana négyéves hivatali idejéből viszont hat hónap máris elrepült. Nem is volna kérdés, kinek sürgősebb - a lakosságot most nem számítva, amelynek sorai ezrével ritkulnak meg egy-egy keményebb évben -, ha nem volna tény az is, hogy a gerillák szerencséje sem ívelhet már feljebb. Hatalmas területet ellenőriznek, a kb. tizenötezer harcos mintegy hetven fronton áll szemben a hadsereggel és az AUC-val, külső támogatásra nem számíthatnak, mint ahogy komolyabb létszámnövekedésre sem. Tárgyalási pozícióik viszont elég jók, hiszen együttműködésük nélkül álmodni sem lehet az ország békéjéről, és lám, most már az amerikaiak is elfogadják részvételüket egy majdani békefolyamatban. Olyannyira, hogy - bogotai kérésre - egy washingtoni kormányhivatalnok decemberben Costa Ricában titkos megbeszélést tartott a Farc megbízottjával, aki a gerillák szándékainak tisztaságáról győzködte őt.
Ki kit lő le?
Pastrana még novemberben elvezényelte a hadsereg egységeit egy fél Magyarországnyi területről, amely a lényegében felkelőkézen lévő déli országrész középpontja. A Farc már ezzel is nyert, hiszen a február 7-ig tartó három hónapos demilitarizálási időszakban összevonhatta az erőit, újragondolhatta stratégiáját. Már csak emiatt is érdekük a felkelőknek, hogy elérjék a csapatkivonás további fenntartását, ezért viszont kínálniuk is kell valamit, túl azon, hogy fogolycserét javasolnak (gerilláért katonát), ami viszont nagymértékű felértékelődésüket, lényegében az egyenjogúsításukat jelentené, amihez a hadseregnek alighanem volna egy-két szava.
Önálló béketárgyalási partneri szerepért jelentkezett az AUC is, amely január elején néhány közepes méretű mészárlással bizonyította erőteljes jelenlétét a fronton. Erről viszont a Farc hallani sem akar, sőt egyik tárgyalási feltételeként követeli a jobboldali paramilitárisok lefegyverzését. Ezzel szemben a kormány a tűzszünetet tekintené ésszerű előfeltételnek, amit a gerillák azért nem fogadnak el, mert néhány éve egyszer már belesétáltak egy hasonló helyzetbe, amely aztán csapdának bizonyult: Bogota szabad politikai megnyilvánulási lehetőséget ígért nekik, erre több ezer gerilla kilépett az illegalitásból, akiket aztán hetek alatt halomra gyilkoltak. A paramilitárisok? A hadsereg? Az előbbiek az utóbbiak támogatásával? Pastrana elnök megbízottjainak lesz tehát éppen elég elsimítanivalójuk már most, a tárgyalások előkészítési időszakában is. A későbbiekben pedig az engedményeket ugyancsak nekik kell kezdeményezniük, amennyiben az államfő komolyan veszi a választáskor vállalt történelmi, békéltetői szerepét.
- kovácsy -
