Jordánia: A hasemita örökség

szerző
- kovácsy -
publikálva
1999/6. (02. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A jordániai uralkodó temetésére Ammánba érkezett külföldi nagyságok és elõkelõségek széles skálája - Clinton és (orvosai tanácsa ellenére) Jelcin, a huszonhárom fõs izraeli küldöttség Weizman államfõvel az élen és az iraki alelnök - nem egyszerûen Husszein király nemzetközi elismertségét jelezte. A tisztelet és természetesen a gyász mellett kifejezte azt a regionális szerepet is, amely Jordániára nehezedik: a hasemita királyság úgy ütközõpont és stabilizáló tényezõ a Közel-Keleten, hogy eközben a térség egyik legingatagabb képzõdménye.

Jordánia

Jordánia eleve ütközõállamnak született az Ottomán Birodalom romjain, az elsõ világháború után. Nagy-Britannia lojalitásáért jutalmazta meg a gyökereit Mohamed prófétáig visszavezetõ hasemita dinasztiát ezzel az eredetileg jóval nagyobb méretûre tervezett, végül meglehetõsen szerény kiterjedésû, kietlen pusztasággal, ahol ásványi kincs semmi, víz alig, konfliktusforrás viszont számolatlanul.

Egy szívélyes lavírozó

Az elhunyt uralkodó korán és a saját tapasztalataiból láthatta, hogy mi vár rá: 1951-ben, az akkor még az országhoz tartozó Kelet-Jeruzsálemben a szeme elõtt gyilkolta meg egy palesztin férfi országalapító nagyapját, Abdallah királyt, akirõl többen is gyanították, hogy különbékére törekszik Izraellel. Apja került a trónra, akit skizofréniával kezeltek egy svájci intézetben, ezért a parlament le is mondatta. Husszein így már 1952-ben, tizenhét évesen király lett, a koronatanács gyorsan Angliába küldte egy katonai akadémiára, elvégeztetett vele egy gyorsított tanfolyamot, és 1953-ban már trónra is léphetett. Ez volt az az idõszak, amikor a térség uralkodóit, a líbiait, az egyiptomit, az irakit egymás után buktatták meg baloldali katonatisztek. Jordániában is létrejött egy hasonló összeesküvés, mégpedig az uralkodó közvetlen környezetében (egyiptomi támogatással), de Husszeinnek sikerült megúsznia a dolgot. Egész egyszerûen egyenként és személyesen felkereste a résztvevõket, és valamennyiüket sikerült meggyõznie, hogy jobban teszik, ha az õ oldalára állnak. Végül pedig valamennyiüknek megkegyelmezett. Egy ilyen vállalkozás sikeréhez aligha elég a meggyõzõ érvelés, ide már karizmatikus erõ kell. Husszein ismerõi egyöntetûen állítják, hogy ez meg is volt a hasemita uralkodóban, amit még egyfajta lenyûgözõ szívélyesség is kiegészített.

Husszeint elsõsorban a Közel-Kelet nagy lavírozójaként ismeri a külvilág. Hosszú, közel fél évszázados uralkodói pályafutása során sokszor térült-fordult szövetségesi táborok között, amivel gyakran keltette azt a benyomást, hogy lényegében kisszerû érdekember. Csakhogy ez a megítélés általában figyelmen kívül hagyta a belpolitikai erõteret, amelyben mozognia kellett, és amelynek a legdöntõbb eleme az, hogy Jordánia lakosságának többségét immár a palesztinok alkotják, akiknek Arafat-hívõ, militáns fegyvereseit 1970-ben katonai erõvel szorította ki az országból. Ez az akció volt az a bizonyos Fekete Szeptember, amely elnevezés késõbb terrorista csoportok nevében és tetteiben maradt fenn.

Kényszerszövetségek

A palesztin kérdést Jordánia szempontjából a Jordán folyó nyugati partvidékének izraeli elfoglalása élezte ki. Ezt követõen menekült át az elfoglalt területek lakosságának jelentõs része a folyó túlsó oldalára, de Kelet-Jeruzsálem lakosságának egy része még ma is jordániai útlevéllel rendelkezik. A közel-keleti helyzet alakulása során Husszein királynak mindig számolnia kellett a palesztinok reakcióival, nem is beszélve a környezõ arab országokéról, amelyek jutalomként, illetve büntetésként lehettek bõkezûek vagy szûkmarkúak a gazdaságilag nem túl életképes ország támogatásában. A támogatók között eközben ott volt mindig az Egyesült Államok is, amelynek Jordánia elsõsorban geostratégiai tényezõ volt. Amikor 1978-ban Camp Davidben megszületett az elsõ arab-izraeli megállapodás Egyiptommal, Husszein - az amerikai nyomás ellenére - belpolitikai megfontolásokból maradt ki belõle, amiért a többi arab állam évi egymilliárd dolláros támogatással jutalmazta. Washington kegyeit azonban csak 1990-ben vesztette el, amikor az Öböl-háborúban, ha csak mérsékelt lelkesedéssel is, de a rossz oldalra, Irak mellé állt. Az elsõrendû magyarázatot itt valószínûleg a Bagdaddal fenntartott gazdasági kapcsolatok szolgáltatják - bár végsõ összegzésben a veszteség sokkal súlyosabb volt, mint bármilyen elképzelhetõ nyereség. Az amerikai vezetésû szövetség gazdag arab tagországaival így éppen annyira szembekerült, mint ahogy a Nyugat rokonszenvét is elvesztette. A Perzsa (Arab)-öböl térségében mintegy háromszáz jordániai vendégmunkás dolgozott, az õ hazaküldött pénzük az ország fontos devizaforrása volt, amely most megszûnt, és a hazaküldött vendégmunkások még tovább növelték a munkanélküliséget, a szociális feszültségeket, amelyeket a király környezetét is behálózó korrupció már eleve élezett.

Sokan osztják azt a véleményt is, hogy az 1994 õszén Izraellel kötött béke is Husszein elkapkodott lépései közé tartozott. Ezt a lépést az oslói izraeli-palesztin megállapodások váltották ki: a jordániai uralkodó joggal tartott tõle, hogy a megállapodások sikere felértékeli a majdani palesztin államot, miközben saját országát ismét a feleslegesség árnyékával borítja be. Az Oslo körüli idõkben általános volt a meggyõzõdés, hogy a békekötés gazdasági fellendülést hozhat az egész térségnek, beleértve Jordániát is. A békefolyamat csigalassúsága azóta már megfojtotta ezeket a reményeket. Fellendülés helyett megszorítások, amelyek az elmúlt években felkelésekhez is vezettek, amit még azok a demokratikus újítások sem tudtak megelõzni, amelyek például bevonták a parlamenti politizálásba a Jordániában is erõsödõ iszlamistákat.

Az új király

Husszein halálát most majd negyvennapos gyász követi, az új uralkodónak, Abdallahnak pedig lényegében újra létre kell hoznia azt a finom, kényes belsõ és diplomáciai egyensúlyt, amelyet több esetben is apja személyes tulajdonságai mentettek meg az összeomlástól. Kevesen fogadnának rá, hogy képes lesz õ is évtizedekig trónon maradni. De arra sem sokan, hogy Jordánia még hosszú ideig fennmarad.

- kovácsy -

szerző
- kovácsy -
publikálva
1999/6. (02. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...