Bán Zoltán András

Forogjon bármerre is tovább keserű levében a Föld, annyit bizonyosan tudhatunk, hogy a Szépség már régóta nem a miénk.

A nagy művészekről írott monográfia műfaja már legalább ötven éve kétes fénybe került. A posztmodern mindent átható (és voltaképpen jogos) szkepszise miatt a szaktudós monográfusoknak választaniuk kellett: vagy az élet, vagy a művészet, mivel úgy látták, a kettő egységét (ha egyáltalán létezik ilyen) már nem ábrázolhatják átfogó szemlélettel.

- Mon ami - fejtegetem a Fizetőpincérnek -, hosszas tapogatózás után, a helyszínrajz vázlatos lefektetése és a figurák pasztelles felléptetése végeztével szerintem legfőbb ideje, hogy végre belevágjak az Első Számla kiegyenlítésekor ígért vállalkozásomba, és elkezdjem ezen ivószoba kandi szájú közönsége és mindenekelőtt a magam szórakoztatására sorsdöntőnek ígérkező előadás-sorozatomat a nemzetközi, de legkivált a Magyar Mámor történetéről. És eljött az ideje a mai első fröccsnek is.

Egy bizonyos életkor után, mikor már átolvastuk Primo Levi, Tadeusz Borowski, netán Varlam Salamov életművét, az ember azt gondolná, nem érheti meglepetés a borzalmak ábrázolásában. Az 1970-ben, Moszkvában született, magyarul most debütáló Oleg Pavlov e téren azonban könnyedén veri még ezt az igen erős mezőnyt is.

Harmadik fröccsöm kortyolgatva, már éppen belekezdenék a Magyar Mámor történetét összefoglaló, ügydöntő előadás-sorozatom következő szakaszába, amikor a kocsma mélyén terpeszkedő zsírfoltos asztal mögül egy ősz haját copfban összefogó, táltoskülsejű, szemüveges, kackiás nemezkalapot viselő férfi emelkedik, és bizonytalan üvegléptekkel elindul a mellékhelyiség felé, miközben járását hetykén cáfoló hangon veti oda a kiszolgálásomra siető Fizetőpincér arcába: - Magyar bort ide, csakis magyarat, kocsmáros, mert magyar vagyok, végzetesen magyar!

A kulcsregény különös műfaj. Hiszen a megfejtéséhez vezető forró nyomok előbb lappangva, aztán egyre nagyobb sebességgel hűlnek ki a múló időben; a hideg nyomok már nem érdeklik a befogadót, tőlük függetlenül olvassa a könyvet.

- Nem! - kiáltok oda zárt arccal a Fizetőpincérnek, amikor le akarja csapni elém a szerinte aznap délutáni első fröccsömet. - Nem, kedves Kellner uram! Mert ellentétben kegyed legutolsó alkalommal diadalmasan elsütött bibliai idézetével, igenis van új a nap alatt, ugyanis ma úgy döntöttem, hogy ásványvizes nap van, ezért boritalt nem veszek magamhoz, szóval hozzon egy üveg jéghideg ásványvizet, minden kényszer és citrom nélkül! Hadd hasson rám az újság erejével!

- Nem boldog a magyar! - kiáltom oda a Fizetőpincérnek némi történelmi kétségbeeséssel a hangomban, mire kisvártatva egy fröccsöt csap le az asztalomra, és ékes szavakat szól: "Kést tégy a torkodra, ha mértéktelen vagy." Példabeszédek, 23,2.

Vajon milyen lehet négy deci? - kérdem és tartom a tályogos fény felé a Fizetőpincér által asztalomra csapott második fröccsömet, miközben rágyújtok egy cigarettára, vagyis élek elbeszélői teljhatalmammal, melynek erejével könnyedén olyan helyszínre viszem a jelenetemet, ahol az egészségemet vadállati aktivitással védő állami rendeletek még nem tiltják a dohányzást.