Bán Zoltán András: Noé vendéglője

Pósa Lajos-emlékév - Hetedik számla

  • Bán Zoltán András
  • 2014. április 14.

Egotrip

Mélyen tisztelt Pincelnök vagy Pincülnök Uram! Mint eme tréfásnak szánt megszólításból is kihüvelyezheti - kezdem felvezető szónoklatomat Fizetőpincérnek -, ma virágos, sozusagen borvirágos kedvemben talál, melynek egyik első folyományaként most nem fogom, pontosabban nem fogjuk beérni holmi ásványokból pancsolt víz fogyasztásával, hanem, noha a mai nap nem szerepel a hivatalos lerészegedések vagy - amint azt Krúdy Boldogult úrfikoromban című regényében olvashatni - a hivatalos durchmarsok csapatában, mivel "nincs újesztendő, se vízkereszt, se hamvazószerda, se zöldcsütörtök, se pünkösd hétfője, se május elseje, se húsvét keddje, se Medárd napja, se Szent István után következő hétköznap, se Lőrinc napja, se zsidó újév, se halottak napja, se András napja, se aprószentek napja, amelyek a mi életünkben a hivatalos lumpnapokat jelentenék, amelyet megtartanunk éppen olyan kötelességünk, mint az adófizetés", - egyszóval ma nincs semmi ilyesmi, van ellenben bizony a honorárium felvételének napja, melyet egy jelentéktelen, mintegy 500 oldalas fordításomért mért ki rám a teljes débacle előtt álló magyar könyvkiadás, és amely öszszegből ma mindenképpen áldoznom kell, ha nem is fehér lóra, de jelentősebb mennyiségű, legkivált minőségű itókára, bevonva társaságomba e kocsmaszoba örökös lakóit, különös figyelemmel Táltos barátomra, aki elárvult poharát szagolgatva már itt fésülgeti magyar bánattól zsíros hajbozontját az asztalom mellett. Szóval ma nem sört, nem fröccsöt, nem is vodkát, hanem Champagne szőlővesszejének nektárját, abból is a nemes nemzetes Mumm Cordon Rouge-t ide az asztalra! Hogy aztán együtt folytassuk a múltkori, ki nem egyenlített, mert nulla alkoholfogyasztást mutató számlakor félbeszakadt elemzésünket a Mámor Kiskönyvtáráról.

- Hm. Mumm Cordon Rouge. Molnár Ferenc itala. De ha végre rászánja magát, hogy körülnézzen az állítólagos törzshelyén, akkor rögtön beláthatja, hogy ilyesmivel itt nem szolgálhatok - vonja meg jéghideg vállát kocsmárosom. - Legföljebb Törleyt tudok kínálni, az mégiscsak magyar. De szabadjon megjegyeznem, a honorárium fölvételének napja, valamint a Mámor Kiskönyvtárának ismertetése ma aligha vonható a nem hivatalos durchmarsok szőnyegére, mivel ennél jelesebb alkalmat kínálok a mostani, azaz hetedik számla kiegyenlítésére. Ugyanis mostanság éppen Pósa Lajos-emlékév van.

- Hogyan?! Ez valami eszement Witz? Vagy a Gábriel arkangyal megáldotta újmagyar irodalomhistória betűiszonyos merénylete? Ezzel akarja elrondítani pénzügyileg emelkedett hangulatomat? Emlékév ennek az émelyítő dilettánsnak, mindenki Pósa bácsijának? És én erre igyak? És még fizessek is érte?!

- Bizony, uracsom - szól a Fizetőpincér dermesztően higgadt taglejtéssel, miközben kidurrantja pár Törley harmatos palackját. - Ugyanis január 31-én, zsúfolt széksorok előtt nyílt meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Pósa Lajos-emlékév.

- Emlékszem a nemzethy pacsirtára, mindenki Pósa bácsijára, akit boldogult ifjúkorom főművében a Tócsa bácsi néven léptettem fel.

- Tócsa bácsi? Hát ennél jobb Pósa bácsi örökös vendéglősének megszólítása - folytatja kíméletlenül metsző gúnnyal számláim gazdája. - Mert ahogy Lőrinczy György A Pósa-asztal című emlékirataiban leírja: "Az Orient étterem vendéglőse, Foltin Nepomuk János Keresztély, a csámpás morva a holta napjáig se tudta megtanulni s következetesen Bósa bácsinak hívta a költőt."

- De azért nem rosszul zengette a Bósa, avagy a Pósa bácsi - kiált fel pezsgőspoharát egy második töltésre nyújtva a Táltos, hogy aztán csodaszarvast váró mélabúval bőgje bele a kocsma terébe:

"Magyar vagyok, magyar. Magyarnak születtem. / Magyar nótát dalolt a dajka felettem. / Magyarúl tanított imádkozni anyám / És szeretni téged, gyönyörű szép hazám!"

- Látom, elért a végzetem. Magyarok közé kerültem, magyar kézre jutottam. Ám legyen! Magyarúúúúl is fölveszem a kesztyűt! Akkor legyen durchmars, legyen Pósa Lajos-emlékév ennél a kocsmaasztalnál is! Ide még két - nem, négy! - palack pezsgővel, hadd mulasson bánatában Táltosunk, ez a sorsproblémásan magyar gyerek! Gyertek, gyertek keblemre, turulok, jöjjön Gábriel arkangyal hígmagyar népe!

- Csak tudnám, mit óbégat itt - mondja a kocsmárosom, és újabb üvegeket és poharakat sorakoztat az asztalomra, amelyet időközben már körbeültek a kocsma kétes egzisztenciái. - És ne politizáljon itt nekem, ne tegyen mindenféle sanda célzásokat. Emlékezzen csak a Pósa-asztalra, ahol "kihirdették az Asztal 3987. §-át, mely szerint a politika és a tószt az asztaltól örökre száműzetik".

- És emlékezzen csak - mondja a Táltos állandó kísérője, a valaha sokkal szebb napokat látott, de immár derékig érő szürke haját a homlokából kilegyintő és meghatározhatatlan színű otthonkája zsebéből folyamatosan pogácsázó egykori zenei könyvtároslány, akit Táltosa következetesen csak Szabó Ervinnének szólít, és aki most jól meghúzza a pezsgővel kevert vörösborát -, emlékezzen csak, hogy boldogult ifjúkorában maga Bartók is megzenésítette Pósa bácsi négy versecskéjét!

És már dúdolja is, Táltosa tekintetét keresve: "'szi szellő játszik a falevéllel, / Csalfa legény a szegény lány szívével, / Tüskebokor megfogja a levelet, / Ugyan, ugyan, mért bántod a szívemet?"

Aki nem késik a válasszal: "Hej, korcsmáros, mit ugrál kend jobbra-balra? / A keservit! száz üveg bort az asztalra! / Kiesett a világnak a feneke... / De sötét van a szivemben, alig látok, / Hej, korcsmáros, száz szál gyertyát, száz világot! / Kiesett a világnak a feneke..."

A palackok egyre csak érkeznek, a verssorok egymás nyakába hágnak, valaki elkiáltja: "Hej, haj, híj, húj szötyögő szött! / Hej, haj, híj, húj pötyögő pötty!"; míg végül Szabó Ervinné és a Táltos társaságában dermedt-vidoran elnyúlok az asztal alatt, kihunyó tudatommal észlelve még a szemem elé repülő hetedik számlán szereplő, sajnos tagadhatatlanul öt számjegyű végösszeget, miközben egy hímzett ködmönkét viselő kislány hajlik fölém, és arcomba suttogja Pósa bácsi sorait: "Tapsi, tapsi, taps! / Csingilingi, rapsz! / Sétálj el még az ajtóig, / Cukrot, csókot kapsz!"

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.