| ||
Ugyan, kérem! - csattan fel a ma délután különösen paprikás kedvében leledző Fizetőpincér. - Maguk múltba meredő és már egészségtelenül neoromantikus kocsmai egzisztenciák úgy beszélnek erről, mint az atomkutatók a Higgs-bozonról, emez isteni részecskéről, melynek, köztudomású, nincsenek voltaképpen tulajdonságai, és amelynek léte, meglehet, 5 szigma bizonyosságú, de ugyanakkor őkelmével személyesen még senki nem találkozott a nagy hadronütköztetőben. Négy deci, tisztán nincs és soha nem is létezett. Legfeljebb egy lehetséges világban.
Ám a létére utaló kérdés mégis érvényes, és nekem soha ne mondja, Herr Ober, hogy a Márai által megálmodott Szindbád több évtizedes töprengés után megfogalmazott felvetése nem lehengerlően pontos és a magyar szellemtörténetben nem éppen olyan metafizikus, mint Leibniz halhatatlan problémája, miszerint "miért van egyáltalán valami, mint sokkal inkább semmi" - vágom oda diadalmasan és már idézem is az alapszöveget a Szindbád hazamegy című regényből:
"Milyen lehet négy deci?
A kérdés elhangzott, s mindenki mereven nézett maga elé. (...) A kérdés elhangzott, s a 'London' söntésében már tudtak róla, a csapos aggódva méregette a polcokon rendbe rakott félliteres és literes üvegeket, s iparkodott szemmérték szerint megállapítani, milyen lehet négy deci. (...) Szindbád négy szóval kimondott valamit, aminek meglepő és elképesztő értelme azonnal áthatotta a szakma eszméletét. (...) Kimondott a hajós valamit, amit csak az egészen beavatottak értettek, azok, akik tudják, hogy az emberi dolgok igazi értelme nemcsak a valóság, hanem az ábránd is, mely a valóság lehetőségeiből összeáll. Mert a kocsmák világában oly nagy jelentőségű volt ez a kérdés, mint a tudomány világában a nehézkedés vagy a viszonylagosság törvényének kérdése. Mert a nap minden órájának minden pillanatában megesett a hazában, hogy a számos kocsmák egyikébe beállított a szomjas vándor, s kért két decit vagy hármat tisztán, vagy kért rögtön egy egész litert, ha már ilyen duhaj volt a kedve, vagy kért klasszikusan és egyszerűen fröccsöt, esetleg kisfröccsöt, tréfát vagy hosszúlépést - amelyet inkább csak gyógyvíznek nevezett Szindbád -, vagy házmestert, a három deci bornak és két deci víznek e szeszélyes keverékét: de mióta a magyar iszik, nem történt meg soha, hogy valaki rögtön, első szóra, négy decit rendelt volna tisztán..."
Akkor most rendel négy decit? Tisztán? - kérdi a Fizetőpincér ravaszul.
Távol legyen!, ahogy a maga Pál apostola mondja! Elvégre nem vagyunk egy lehetséges világban; bár kérdés, az irodalom nem egyike-e a lehetséges világok megteremtését célzó kísérleteknek, de ebbe most ne menjünk bele, szóval inkább legyen még egy fröccs, ha lehetséges.
Rendnek kell lennie a poharak között is - szól a Fizetőpincér, amint megérkezik a vidám arcú fröccsel. - "Az Úr az én osztályos részem és poharam; áldom az Urat, aki tanácsot adott nékem; még éjjel is oktatnak engem az én veséim."
Meg kell mondanom, "pincellér uram", hogy ezt Krúdy hőse, Szabolcs vezér se gondolta másként, amint körülnéz az Etel király kincse című regényben: "A vendéglőben az volt a legfeltűnőbb, hogy senki se rendelkezett a bor porciója felől, hanem mindenki megkapta a magáét, mint a patikában az orvosságot. Egy kopasz pincér, akinek a haja hátulról előre volt fésülve, és őszintén unta a mesterségét, mert csak házasságközvetítésekkel szeretett foglalkozni valamely rejtélyes vonzalomból: egy kopasz pincér kérdezés, felszólítás nélkül járt az asztalok körül, és minden vendégnek a borporciójáról gondoskodott.
A vendéglős volt kivétel, aki ugyancsak egy asztalnál ült, egymagában, és néha fáradságot vett magának, hogy igen terjedelmes hasát, amely miatt az asztalhoz sem férhetett: a levegőbe emelje, és rábízta magát a hasára, amely vitte, vitte előre, mintha ő járt volna a hozzá tartozó ember helyett. És az egyéni életet élő has mindig megállapodott a mérőasztalnál, a kéz megtöltötte a magával vitt üres poharat borral és szódavízzel, és a has e teli pohárral újra visszament a megszokott helyére, ahová fáradtan hanyatlott vissza, mintha egy nagy kötelességet sikeresen elvégzett volna.
Ebben a vendéglőben körülnézve, Szabolcs vezér azt gondolta magában, hogy itt legfeljebb az a körülmény okozhatna némi nyugtalanságot, ha egy percben elfogyott volna a bor, és a patikáriuspincér közölte volna a vendégekkel, hogy orvossággal nem szolgálhat, menjen mindenki a dolgára - már ha lehet egyáltalán dologról beszélni azok között az emberek között, akik a 'Barnaláb'-ot megtöltötték. (...) A 'Barnaláb' vendégei a bort fogyasztották olyan szabályszerűséggel, mintha csak ez volna a teendőjük. Senki se ivott kevesebbet, de többet se az előírt porciónál... A pincéből mindennap a megfelelő mennyiségű bort hozták fel. Ha elfogyott: többé senki se ment a pincébe a boroskantával, se a vendéglős, se a pincére. Bezárták a vendéglőt."
És joggal feltételezhetjük, hogy a kocsmáros által oly rendben kiporciózott adagok között nem szerepelt a négy deci. De vajon a metafizikai dimenzióik mellett nem egyben történetfilozófiai mélységű kérdés ez? - vetem oda forradalmas hevülettel a Fizetőpincérnek. - Vajon véletlen lehet csupán, hogy Szindbád kérdése közvetlenül az után hangzik el, hogy az egyik vendég kijelenti: "Nem boldog a magyar"?! Négy szócska ez is, miként - véletlenül? - Kölcsey Ferencünk is négy szócskát "üzent" patrióta epigrammájában. "Nem boldog a magyar", mondta Szemere Miklós, alias Alvinczi Eduárd de genere Huba. Vajon nem végzetesen magyar kérdés ez is? Ikertestvére és egyben szülőanyja a négy decinek? - motyogom magam elé, de a kifejtésre már nincs időm, mivel a Fizetőpincér asztalomra ejti a négy fröccsöt tartalmazó számlát.
