Ennek az először 1975-ben megjelent (és most szinte változatlan formában újra kiadott) kötetnek a maga korában mindenekelőtt az adott kiemelt jelentőséget, hogy számtalan ismeretlen Krúdy-szöveget, általa és hozzá írt levelet, dokumentumot tett közzé; tematikus fejezetekbe rendezve, alapos kommentárokkal ellátva, publikálatlan fotókkal dúsítva. Sok mellbevágó újdonság mellett (például Krúdy 1919-ben azt javasolta, az Országház teret [ma Kossuth tér] nevezzék át Népszava térre...) a könyv először tárta föl ama tragikomikus történetet, hogyan kapta meg Krúdy Kosztolányi segítségével Lord Rothermere 500 fontos díját, amikor is a kitüntetett külön levélben kérte pályatársát, hogy lehetőleg ne tegyék közzé a jutalom összegét, mivel akkor megrohannák hitelezői. De volt még egy csavar: a díj 10 százalékát fel kellett ajánlania a nyomorgó magyar írók megsegítésére - neki, akinek kikapcsolták a villanyát. Amit meg is tett, de ezt az ötven fontot később megpróbálta visszakérni Kosztolányitól! "Mi urunk: a Pénz." Az anyagok alapján leszámolhatunk azzal a legendával is, hogy Krúdy alkoholos mámorban, a prímásra dőlve, virágos harisnyakötőket hárfaként pengetve írta műveit. Ellenkezőleg: minél több poharat emelt, minél züllöttebb lett, annál tisztábban, szinte öngyűlölően látott. Eddig azt sem tudtuk, mennyire olvasott volt, de most megnézhetjük könyvtári kölcsönzőjegyét. A kötetből kiviláglik, hogy élete utolsó évtizedében a kifizetetlen számlákon kívül szinte csak a magyar történelem gyötörte: Mohácstól Kossuth fián át Tiszaeszlárig.
Krúdy Zsuzsa gyűjteményének filológiai értéke máig sem csökkent. És bár a Kalligram kiadó nagyszabású új Krúdy-összkiadása valóban elképesztő mennyiségű, eddig csak újságokban publikált írást ad elénk, újabb dokumentumok megjelenéséről nem hallottam - lehet, nincsenek is már ilyenek; elkallódtak, megsemmisültek. Ennek következménye, hogy Szabó Ede szükségképpen vázlatos munkája óta nincsenek új Krúdy-életrajzok sem, az író életének sok epizódja feltehetően örök titok marad.
Ám tény, hogy hagyományos módszerekkel szinte lehetetlen a biográfiai anyaggyűjtés. Ellentétben leghíresebb pályatársaival, Krúdy nem volt értelmiségi, nem volt irodalmár író, vagyis nem tartotta érdemesnek megőrizni működésének-életének dokumentumait. Magánkönyvtárral nem rendelkezett, még a saját műveiből sem tartott példányt; kéziratait elherdálta, hagyatéka mindössze egy hiányos pakli magyar kártya volt; az úgynevezett "nagy emberekkel" folytatott levelezését semmire sem becsülte, és maguk a levelek többnyire apró gyakorlati dolgokra, pénztarhálásra szorítkoznak, esztétikai fejtegetéseket, a saját műveihez kapcsolódó műhelytitkok feltárását itt hiába keresnénk - Krúdy ebben is Ady rokona. Nem volt jellegzetesen magyar író, alig adminisztrálta munkásságát: Krúdyt önmaga érdekelte a legkevésbé, amit viszont a világból befogadott, azt megírta több ezer újságcikkben, regények tucatjaiban. Nála minden azonnal irodalommá vált, az esetleges magánlevelezés (vagy beszélgetés) igénye itt elégült ki.
Krúdy teljességgel felfoghatatlan jelenség a magyar kultúrában. Mint Bartók, ő sem vezethető le semmiből; hogy köztünk járt, és éppen magyarul dolgozott, az merő véletlen, netán ajándék, bizonyos fokig isteni tévedés. Ám - és itt élesen elválik pályája Bartókétól, akinek sikere és tekintélye ifjúkorától töretlen volt - ezt az ajándékot csak időlegesen fogadta el kortársai nagy része és a közönség. A kötet egy minden értelemben társtalan író pályaképe, a tündökletes debütálástól a teljes nyomorig, kitaszítottságig. A kezdeti nagy sikerek után - amikor még különféle társadalmi állású nők ütötték egymást papuccsal a kegyeiért, amikor, mint a kötetből kiderül, "Remény" jeligére várta válaszát az őt ismeretlenül is zaklató, vidékről felutazott és erősen felajzott háziasszony - a pálya íve egyre mélyebbre lejt. A világháború után - melynek végzetes jelentőségét Ady mellett ez az apolitikusnak hazudott író látta a legtisztábban - személyes sorsa és Magyarországé egy ritmusra mozdul: megállíthatatlan beleszánkázás a szakadékba. Krúdy élete a pezsgős bécsi lóversenyezésektől a vagyontalansági nyilatkozatig és kikapcsolt villanyig, a 15 ezer példányban eladott A vörös postakocsitól a tömegesen visszautasított kéziratokig, a könyv alakban történő megjelenésre érdemtelennek tartott nagy magyar szatírákig (Valakit elvisz az ördög; Etel király kincse; A tiszaeszlári Solymosi Eszter) vezetett.
Krúdy ideális barátja Szép Ernő volt, maga is vagabund, maga is kívülálló, fokozatosan félrelökött ember, a szó minden értelmében "zsidó" - a tőle közölt csodálatos levelek inkább versek, ironikusan gügyögő szerelmi vallomások Krúdyról, Krúdyhoz. És az se véletlen, hogy élete végén Márai tartotta vele a legintenzívebb kapcsolatot, és feltehetően pénzzel is segítette, tapintatosan. Márai, aki akkoriban az irodalom császárának számított, de mindig volt benne annyi bohémhajlam, hogy a már-már hajléktalan Krúdy társaságában csillapítsa sikerei miatt érzett nem csekély bűntudatát. Máraitól 1975-ben még tilos volt idézni. Akkor nem tudhattuk, hogy már nekrológjában milyen tökéletes biztonsággal ítélte meg Krúdy jelentőségét a magyar irodalomban: "Krúdy újságtárcákat is ugyanabból a végtelenül becses készletből dobott oda, mint remekműveit. Ezt állapítsuk meg gyorsan a ravatalánál, mielőtt profán és ostoba értékelések elkönyvelik őt afféle álmodozó, romantikus elbeszélőnek, a benzingőzös, 'problémás' kor irodalmi lézengő ritterének, szépléleknek, 'formás beszélyírónak', vagy tudomisén, kinek? Kegyetlen leszek kortársai iránt, mert a halál kötelez a végsőkig menő őszinteségre: nem ismerek tehát kortársai között egyetlenegyet sem, nem ismerek a magyar irodalom elmúlt harminc esztendejéből egyetlen írót, aki olyan töretlen, megtéveszthetetlen, hibátlan írói munkát végzett volna, mint Krúdy Gyula."
Mandorla-ház Könyvkiadó, 2013, 400 oldal, 3200 Ft
