- Fröccs ma nincs. Ez ásványvizes nap - mondja határozottan a Fizetőpincér. - Meghökken, szemében tűz ég, és kérdi: miért? Azért, mert így döntöttem; maga helyett is, a maga érdekében. Mert ma dolgozni akar. És örömére azt is látom, hogy már egész takaros kis könyvtárat rendezett be itt magának a söntés árnyékában, a kispolcon.
- Szóval ma nincs fröccs? Mit is tehetnék ellene? Azt már egy idő óta tapasztalom, hogy teremtményeim olykor hajlamosak önálló életet kezdeményezni és követelni maguknak. Ön se kivétel, mein Freund. De legyen. Mindamellett igaza van, elkezdtem berendezni az előadásaimhoz elengedhetetlen szakirodalom összeállítását, melyet előszerettel emlegetek A Mámor Kiskönyvtára néven. Hiszen az ember feje nem káptalan, és mivel a legalább húsz éve Toldi hű Bencéjeként szolgáló aktatáskám űrtartalma sem végtelen, így aztán nem cipelhetem magammal folyvást a legalapvetőbb mámoros munkákat, legkivált persze Ady Endre publicisztikájának kritikai kiadását, melynek fekete köteteit itt láthatja az úgynevezett kispolcon, úgyszólván a díszhelyen, de mindenképpen az első sorban. A Magyar Pimodán című írással, ezzel az egész magyar irodalom történetét az alkoholizmusból levezető esszével a közeljövőben alaposabban foglalkozni fogunk. Kedves Adym már az elején nem alkuszik: "Én a magyar Pimodánról akarok írni most, arról a kényszerről, mely a tatáros, turkos magyarokat, ha magyarok s egy kicsit zsenik, beleviszi az ivásba." De később jóval többet. És itt van természetesen Krúdy Gyu...
- Ez nagyon helyes és takaros. Ady, Krúdy, rendben. De átvizsgálva az állományt, fájdalmasan hiányoltam belőle többek között Heltai Gáspárnak A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról című, 1552-ben kiadott Dialógusát, amely éppen azt taglalja, amit a cím oly határozottan kimond. És amit ön és fröccsbarátai makacsul nem hajlandók tudomásul venni, vagyis az Ördög és az Isten párharcát a gyomrukban. Mert "mikor az ördög az embert borral, avagy egyéb erős itallal megfoghatja - osztán megdúlja a fejét és elvészen minden értelmet és okosságot belőle és az embert tiszta bolonddá teszi. Annakutána csúfolja, játszódtatja és egyik fajtalanságból másikba keveri. Mert efféle megrészegedett ember az ördeg rabja és tulajdona. És mivelhogy az Úristen immár nem ő istene, gondot sem visel reá; az ördeg minden kévánsága szerént cselekedik véle."
- Jogos. De mint azt boldogult Petri barátunk önmagáról oly sokszor kinyilvánította, vallási dolgokban unmuzikális vagyok. Bár bevallom, egy időben nagy hatást tett rám egy másik régi magyar szerző, Bornemisza Péter, kiváltképp az Ördögi kísírtetek című prédikációgyűjteményével. Ugyanakkor....
Ámde folytatni ezúttal sem tudom, mivel az ablak melletti törzsasztala mögül, ha nem is ősz galamb, de a nádasban évek óta bujkáló kurucra emlékeztető férfi emelkedik, szódásüvegalj-szemüvege nehézkesen villan, vállig csapzó haja befőttesgumival összefogva. Az Első Számlában már megismert Táltos ő, aki üveglábakon támolyog oda a kispolcomhoz, lehajol, már amennyire képes erre; szemlélgeti, szaglászgatja a köteteket, majd az asztalomig is elvergődik, és kezében egy alig nyeletnyi pohár sörrel, turkos bánattól reszelős hangon felkiált: - A Gyuri! ' is már a halottak élén vedel. "Menj, lőjetek sört!" - kiáltotta egykor, és vele kiáltok én is. Azaz kiáltanék csak, mert vészesen merül föl a kérdés: pénzügyi állapotaimat tekintve, van-e még számomra kiszolgálás ebben a túlvilági ivószobában?
- Jól van, Gyuri emlékére meghívom egy pohár sörre - és egy intéssel asztalomhoz invitálom alkoholtól átszivacsosodott alakját.
- Köszönöm alássan, könyvtáros uram. De úgyszólván gyámság alá tartozó anyagi helyzetem nem jelenti azt, hogy befognám pörös számat. Mert átvizsgálva a kispolcot, fel kelletik kiáltanom: hol van Hajnóczy Péter? Miért nem látom a kispolcon Hajnóczy barátom köteteit? - dadogja a Táltos, miközben mohón belekortyol az éppen érkező sörbe. - Hát már végzetesen egyedül maradtam Hajnóczy barátom éltetésével? Hát ő már nem fér bele a Mámor Kiskönyvtárába?
És már rántja is elő a feltehetően több elhullott puli szőréből varrott tarisznyája mélyéről a ronggyá olvasott kötetet, és már kántálja is: "Elvégre az iszákosság az ő esetében munkaártalom: minden valamirevaló író részeges volt, és ha éppen nem írt, ivott, mint a gödény, csak kapásból, a példa és az önigazolás végett felemlítve néhány nevet: Vörösmarty, Ady, Krúdy, a morfinista Csáth Géza és a legkedvesebb magyar írója: Cholnoky László. Aztán Edgar Allan Poe, E. T. A. Hoffmann, Ambrose Bierce, Malcolm Lowry, Dylan Thomas, Faulkner, F. S. Fitzgerald, O'Neill, Jack London, Ken Kesey..."
- Igen, barátom, igen - mondom kissé idegesen. - De azért gondoljon bele, hogy mindezek közül nem egy szerző művei igenis ott peckeskednek a kispolcomon, csak nincs alkalmam ismertetni őket, mivel...
- És milyen szépen folytatja tovább - folytatja a Táltos érveimre fittyet sem hányva. - Mert nagy önismerettel ezt írta magáról ő, akit Gyuri barátunk "selyembivalynak" nevezett. "De titkon úgy remélte, ő nem hal meg alkoholmérgezésben, nem őrül meg, és nem lesz öngyilkos, talán ő az, aki a sors által kiszemeltetett, akinek az a küldetése, hogy éljen és írjon, és kizárólagos tulajdona: rémképei, látomásai előtt tanú legyen, hogy hűvös, kissé száraz hangon - megtartva tárgyától a három lépés távolságot - elbeszélje, leírja őket a munkáiban."
- Hát éppen ez nem sikerált Hajnóczy barátjának, mélyen tisztelt Táltosom! - csapok az asztalra. - Éppen a három lépés távolság nem sikerült, és éppen ezért maradt ki a Mámor kiskönyvtárából! De ezt ma már nincs időnk megbeszélni, és mivel értelmezhető fogyasztás híján ezúttal elmarad a számla kiegyenlítése, térjünk majd vissza a kiskönyvtár állományának bővebb taglalatára a hetedik, netán a nyolcadik számla kiegyenlítésekor!
