- Nagyon remek, hogy végre észhez tér. Mert helyesen említi a Komédia Atyja Platón Lakoma című filozófiai nagyjelenetében: "Bizony jól mondod, Pauszaniasz, hogy mindenképpen pihennünk kellene az ivásban. Szó, ami szó, én is azok közé tartozom, akik tegnap jól eláztak."
- Noha tegnap nem áztam el, azért még valóban remekül mondja Arisztophanész, aki a Szatíra Atyjának is nevezhető, és ráadásul ma éppenséggel az úgynevezett Nagy Magyar Szatírából fogok felolvasni, melyet Széchenyi István gróf a döblingi elmetébolydában szerzett, és amelynek alapos tanulmányozását nyilván tiltanák a Nemzethy Alaptantervben, ha egyáltalán ismernék e művet. A szabadságharc leverése utáni Bach-rendszert vizslatva a következőkre jut az egyre inkább eszére térő Széchenyi: "Fényes részletek által igen könynyen elcsábíthatni még eszes egyéneket is, és annál inkább oly publikumot, mely szabad gondolkozásban nem gyakorolhatta magát kellőleg, mert mindig a kormány gondolkozott érette, mint a dajka a szopó kisded helyett, mely képben könnyen ráismerhetni az osztráki, már ugyan nem szopó, de igen kiszoptatott lakos nagy szamárra, mely sohasem igen fárasztá eszét, mert hiszen meg nem szűnőleg az atyáskodó osztrák bürokrácia okoskodott érette, és melyet ehhez képest igen könnyen rászedhetni és megcsíphetni egy-egy fényesebb mutatvány által." És már jön is a példa: "Vagy huszonöt-harminc évvel ezelőtt gr. Sztr. tábornok Miklós cártúl Bécsbe küldve, egyúttal a boldogult magyar nábob főherceget is felkereste Budán." Mire e nábob, azaz József nádor kikocsizott vele Alcsútra. "Igen, Alcsútra, azon kies birtokra, mit donációként nyert bátyjátúl, Ferenc császártúl, és amely azelőtt kietlen puszta nehány év leforgása alatt oly kies kertté vált, hogy az annyi bájjal emelkedett a szomszéd birtokok közül ki, mint fénylik némi gyönyörű oázis a szaharai sivatagnak buckái közt; éspedig egyenesen Hermann-nak, gazdászati főtisztjének géniusza által, ki akkor a legelső mezei gazdáknak hírében állt. Tehén, birka, úsztató, néhány millió faültetvény, gazdasági gép, vagy tizenkét komplett major, nagyszámú tisztlakás, mindenféle fűnem stb. stb., mindez oly mintailag volt kiállítva és szemlélhető ezen gyönyörű parkban, hogy valóban a csudához közel jár azon különbség, amely az alcsúti határ és a többi határok közt létez. Benn minden zöld, a legkisebb zug is kultúrától fénylik; künn a legnagyobb rész kopár, poros és haszontalan sivatag. Benn indusztria, künn elhanyagolás, benn civilizáció, künn barbarizmus; benn gazdagság, künn szegénység; benn boldogság, künn nyomor, etc. etc."
De hamarosan kiderül, hogy valójában nem volt ilyen idilli az összkép. Erről József nádor a következőket mondja "bizonyos magyarnak, ki azóta már legalább erkölcsileg megholt", azaz Széchenyinek, aki a szatírában a "gróf Szekírvári" álnéven lépteti fel magát: "Sokan igen bámulják az alcsúti gazdaságot, de csak én tudom, mennyi pénzem van! Az előbbi udvari mesterem, gr. Beckers folyó jövedelmeimből vagy másfél milliót összetakarított, és e somma biztos helyeken szépen kamatozott; ez már mind Alcsútba van dugva, és efölött húsz év leforgása alatt, mióta Hermann áll e birtok élén, egy garas jövedelmet se húztam, de az hasonlólag Alcsút javítására és szebbítésére lőn fordítva. Szerencsémre más jószágaim is vannak, és fizetésem nagy, mert másképp tisztességgel nem kerülhetném el a sequestrumot, melybe engem - és ez aztán a különösen csípős és érdekes! - éppen az taszít, ki, mi a gazdaságot illeti, a legnagyobb kapacitási hírben állott, sőt áll még maiglan."
Erre "Szekírvári" felteszi a most poharaival körém gyülekvő kocsmai hallgatóságnak is szerfölött kézenfekvő kérdést: "De miért nem penzionálta Fenséged Hermannt, ezen bitor hírű sarlatánt már régóta, vagy miért nem kergette simpliciter el? Hiszen Fenségedre nézve nagyobb haramia, mint ha minden magyarországi zsiványok összelombikáztatnának."
Mire József nádor: "Legelsőben is azért nem rúgom seggbe, mert ő olyan komplikációkba keverte az alcsúti pusztát, melynek minden részlete azelőtt néhány rovással volt végezve, hogy senki nem tudná feltalálni magát mindazon irkafirkában és szövevényben, melyet ő introducált. Igaz ugyan, ha elcsapom vagy nyugpénzelem, sőt ha Alcsútot simplicissime elajándékozom, ez káromra nem lehet, mert kevesebb jövedelmet, mint eddig, abbúl semmi esetre sem húzhatok, és ki tudja, nem leszek-e kénytelen privát kasszámbúl még valamit rá is fizetni, úgyhogy bizony már sokszor a legnagyobb kedvet éreztem eme nagyszerű misztifikációnak véget vetni, de már meg kell vallanom, bizonyos álszemérem hátráltatott e tekintetben. Mert igaz ugyan, hogy a folytatott alcsúti szisztéma következtében saját magamat fájdalmasabban misztifikálom, mint a közönséget, mert e szisztéma csak az én bőrömet égeti, másét nem, de miután, mint mondom, annyi tehetségem van, melyhez képest az alcsúti experimenteket jövőre is elbírhatom, azért Hermannt nem fogom kompromittálni, mert hiszen, ha ezt nem teszem, akkor én süllyednék az egész világ előtt legnagyobb compromissióba. Efölött Hermann iránt valami erkölcsi kötelezettséggel is tartozom, mert némileg én magam vagyok oka, hogy ő oly nagy aberrátiókba esett." És Széchenyi levonja a konzekvenciát: "Így végezte a halhatatlan nádor az alcsúti titoknak illusztrációját, mely mutatis mutandis úgy illik Bach Sándor osztráki belminiszter lefolyt tízévi sáfárkodásához, mintha ezen festményhez ő ült volna mintául!"
Eddig a történet, kedves gyülekezet, melytől a kirobbanó röhögés mellett úgy elszomorodtam, hogy mégis kénytelen vagyok meginni gróf Szekírvári egészségére egy nagyfröccsöt, mégpedig azonnali liferálással.
- "És eljőtök és megállotok előttem e házban, és ezt mondjátok: Megszabadultunk, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedhessétek!, mondja az Úr" - mondja a Fizetőpincér, azzal lecsapja elém a bort és az ezúttal egyetlen szerény fröccsöt tartalmazó számlát.
