Az Orosz trilógia címen összefoglalt, eredetileg egymástól függetlenül, 1994 és 2002 között keletkezett három kisregény voltaképpen az olvashatatlanság határán jár. Pavlov a felfoghatatlan borzalmak, a tébolyító szenvedések, a minden képzeletet felülmúló emberi aljasság, a hajmeresztő abszurditások olyan halmazából emel rettentő emlékművet, hogy attól még az erősebb idegzetűek is visszahőkölnek. De ez mégsem horror. Pavlov elbeszélőművészetének nagy csodája, hogy a Brezsnyev halála után szinte szagolható ütemben bomló szocializmus mindennapjaiba, a pokoli életképeibe, a tökéletesen lezüllött katonai világba mégis képes belecsempészni valami nagyon esendő és ezért az olvasó számára végeredményben mégis elviselhető elemet, miközben a bestiális gonoszságú alakokkal kapcsolatban is megkísérti a megbocsátás szelleme.
Két módszerrel él Pavlov. Egyrészt a humorral, amelyet persze erősen sátáninak kell elképzelnünk. Másrészt megvan az a nehezen megfogalmazható eszköztára, amellyel kisregényei főalakjaiból képes valódi hősöket teremteni; olyan alakokat, akik azokban a helyzetekben is képesek helytállni, és megőrizni valamit az emberiesség lényegéből, amelyekben látszólag már semmiféle morál vagy érzelem pislákolására sincs remény. A Thomas Mann által szentnek nevezett orosz irodalom hangja ez.
Pedig Pavlov alakjai igen szegényes intellektussal, egyáltalán érzelmi kultúrával kezdik útjukat. A Kincstári mese központi karaktere, a Karaganda egyik "sötét lágerének őrszázadában" szolgáló Habarov százados "életében mindössze egyetlen könyvet olvasott, az is véletlenül került hozzá, aztán - "nyilván a papírért" - valaki ellopta, de a százados sem a címére, sem a szerzőjére nem emlékszik immár. Egyszer, a könyv hatására, leül, hogy megírjon valamit önmagáról, felírja az első lapra: "Ivan Habarov, az életemről", de aztán "semmi más nem kerekedett ki belőle".
Pavlov már a legelején nem győzi hangsúlyozni, hogy Habarov külsejében és egész lényében egy zsák mintegy véletlenül leszállított krumplira emlékeztet. És éppen a krumplival gyűlik meg a baja. Mivel a központból ellátmány gyanánt folyvást csak rohadt krumplit szállítanak, Habarov elhatározza, hogy elülteti a gumókat, hogy aztán egy fél év múlva saját, jó minőségű krumplival etesse magát és századát. De kudarcot vall, a főnökség nem visel el semmiféle önálló kezdeményezést. Groteszk kalandok végén Habarov megfagy a sztyeppén, és mivel dermedt testét nem tudják koporsókészre kiegyenesíteni, egy öreg káposztáshordóban temetik el, amelyben még erősen ott érződik a savanyúság szaga, olyanynyira, hogy a "felravatalozáskor a katonáknak állandóan tüsszenteniük kellett". De halála után Habarov mégis hőssé magasztosul, ügye diadalmaskodik. Mert megérkezik a századhoz a "rettenetes parancs: MINDENÜTT ÜLTESSENEK KRUMPLIT, ÉS LÁSSÁK EL ÉLELEMMEL MAGUKAT".
A Matyusin-ügy főalakja is a tradícióhoz kapcsolódik, amennyiben a jurogyivij, a szent félkegyelmű nagy orosz hagyományának egyik kései utódja. Matyusinnal egyik társa elköveti azt az aljasságot, hogy szándékosan rosszul magyarázza el neki a kapca megkötésének titkát, így égbekiáltó szenvedések után végül majdnem amputálni kell a lábát. Amikor apja temetésekor leszerelik, ekként vonhatja le a végkövetkeztetést: "Úgy rémlett, ugyanúgy távozott ebből az életből, ahogyan a világra jött: nem érzett semmit."
A gyász kilencedik napja Karagandában, avagy Az utolsó napok elbeszélése című kisregény amolyan szatírjáték az előző tragédiákhoz. Ismét egy jurogyivij, név szerint Aljosa a főhős, akit már régen leszereltek, de még mindig ott téblábol a sztyeppi kórházban, mivel parancsnoka, Abdulka csupa szeretetből megbeszélte a kórházparancsnokkal, hogy az kihúzza a fiú fogát, és búcsúajándék gyanánt egy "örökre" szóló fémfogat tesz a helyébe. A húzás megtörténik, ám a pótlás egyre késik. Pár hét múlva Aljosa előbb a félőrült kórházi orvos, egy halott katona és annak merev részeg apja társaságában találja magát Karaganda pályaudvarán, egy vakvágányra tolt vagonban, hogy kisvártatva félholtra verve, gyilkossággal vádolva lássuk viszont a rendőrségen. Hát így végződnek az utolsó karagandai szép napok.
Oleg Pavlovban rendkívüli írót ismerhettünk meg. De elnézve az év végi sikerlistákat, nem sok esélyt adok neki a mai magyar irodalmi szcénában.
Fordította Goretity József. Magvető, 2013, 469 oldal, 3990 Ft
