Ugyan kérem, hagyjanak nekem békét a magyar borokkal! - csattan fel ingerülten mein Lieblingskellner. - Wesselényi Miklós, akinek még a legelvetemültebb ősmagyar sem teheti vita tárgyává eltökélt patriotizmusát, ekként bírálja a borkurucokat a Balítéletekről szóló 1831-es alapművében: "Boraink melletti előítéleteink nevetségesek is, károsak is. Minden csak valamicskét látott s egy keveset eszmélő ember előtt nevetséget szül valakinek azon állítása, hogy a magyar bor minden másoknál sokkal jobb; s ha ily buzgó hazafiakkal van szerencsém többféle italokkal bő asztalhoz ülni, nem is igyekszem megtéríteni, hanem magam a francia borokat iddogálom. De midőn sokan azt akarják megbizonyítani, hogy nekünk szakasztott olyan borunk is van, mint a bordeaux, madeira, champagnei stb., ezen állítás megvallom szintoly nagyon felháborítja belsőmet, mint magok azon így bérmált s többnyire intoxikált s kattyolt italok, melyeket az ily viselkedésűeknél gyakran inni kell."
- Mélyen egyetértek, tisztelt pincellér uram - mondom borom mögött -; bár ha jól sejtem, gyéren látogatott kocsmáját nem fenyegeti ama veszély, hogy teszem azt, Cheval Blanc árasztja el a söntést, vagyis Táltos barátunk, ellentétben Botonddal, nyitott kapukat dönget. Summa: meg kell maradnunk az éppen elém lecsapott kattyolt magyar borok egyike mellett, noha Wesselényi jól tudta, hogy nem a magyar bor kvalitásával, hanem annak kezelésével akadnak a legfőbb gondok. És felkiált: "Nincs egy jó dugó az egész országban!"
Ugyanide vág a Szent Korona elásója, a forradalom bukása után angolországi és franciahoni emigrációjában magyar bor importálásával foglalatoskodó Szemere Bertalan esete. Mert mi történt, mikor megérkezett az első küldemény? "Kinyittatám a három ládát (150 palack), s látám, hogy a szalma nedves, az erjedés kinyomta a szoros dugókat, 28 palack maradt tele, a többi jobbaránt félig stb. kifolyt. A vámház-szolgák bámulva néztek rám, s kérdék, mi bor az? Pirulva álltam előttük, de nem feleltem, ne is tudják, hogy a magyar bor ilyen. Azonnal írtam is Mezőssynek levelet levél után, a híres borásznak, ki megveti a francia kezelést, ki nevetségessé teszi a külföldi bánásmódot, ki nekem azt írá: e bort küldhetem az óperenciás tengeren túl is. Ez az a híres bor?"
Mindezt Szekfű Gyula A magyar bortermelő lelki alkata című 1922-es esszéjéből veszem, aki ily módon kommentálja az 1859 augusztusában, Londonban lejátszódott jelenetet: "Egyik legtanulságosabb példája annak, menynyire ellenkezik a kereskedés, a nyereségre dolgozó termelés elve a magyar természettel, s mennyi minden lelki akadályt kell leküzdenie a magyarnak, ha szülőföldje határain túllépve, az európai közlekedésbe akarja magát bekapcsolni." Köztudott, hogy a jeles történész szerint valahogy így fest a magyar bortermelő pszichológiai alkata: "Jellemző rá egy negatívum és egy pozitívum. A negatívum abban áll, hogy a terménnyel, melyet munkája árán létrehoz, nem akar nyerészkedni. A magyar termelő ekkor még a borban nem lát kereskedelmi cikket, melytől a kereskedő szokása szerint minél előbb szeretne szabadulni, hogy megkapja a terménynek és munkájának ellenértékét, a nyereséget, a profitot. Ez a gondolkodásmód, mely alapja minden kereskedésnek, ami többé nem a saját fogyasztás kielégítését célozza, ez hiányzik a magyar bortermelőből, ki borából nem akar pénzt szerezni. A pozitívum pedig nem egyéb, mint e negatívum megfordítottja: a termelő terményéhez bizonyos személyes viszonyban van: ahelyett, hogy szükségét érezné a bor eladásának, megtartja magának, és saját fogyasztásra használja." E sajátos magyar lelki alkatot Szekfű a gazdasági indifferentizmus fogalommal illeti. De azt remélem, korcsmáros uram, hogy kegyed, mivel nem bortermelő, hanem eladó, messze nem indifferens, és elsősorban eladni akar, vagyis egy pillanatig sem késlekedik, hanem azonnal asztalomra liferálja a következő, azaz negyedik fröccsömet. Persze joggal kérdhetik meg, tisztelt uraim, hogy vajon tudunk-e még egyebet Mezőssy Lászlóról, ki Szemere szerint "víg ifjú, eredeti kebel, szenvedélyesen foglalkozik a tokaji borral". Nos, annyira eredeti volt, hogy még magával Ferenc Józseffel is konfliktusba került, akinek komoly pincészete volt Mezőssy szomszédságában, Hegyalján. Krúdy egyik tárcájából idézem: "Teljesen érthető tehát, hogy az öreg Mezőssy így panaszkodott Nyíregyházán: - Hát most már mit csináljak én a boraimmal? Nem vagyok olyan gazdag ember, mint a szomszédom, Ferenc József, nem ajándékozhatok fűnek-fának a tokaji boromból. El kell adni a boraimat a kaftános lengyel zsidóknak..." Látni való, hogy itt már majdnem szóba jön a kereskedelem lehetősége is, ám a későbbi események mégis fényesen igazolják Szekfű teóriájának igazát. "Ez pedig akkor történt, amidőn Ferenc József kedvenc leányánál, Mária Valériánál megint családi esemény volt készülőben, és Mária Valéria megkérte felséges apját, hogy gyengesége idejére küldjön neki ama 1820-as tokaji borából. Repült a kurír a hegyaljai pincébe, ámde kurír azzal jött vissza, hogy az 1820-as termésből nincs egyetlen üveggel sem, habár az anyakönyv szerint még nyolcvan üveggel kellene lenni. Ferenc József ekkor komolyan megharagudott.
- Azt nem bánom, hogy az én boraimat lopják, mert hiszen arra való - monda Hieronyminek -, de a lányom borából nem engedek lopni.
Ilyenformán megindult a vizsgálat, és Z. királyi kasznárnál akadt meg, akiről egyébként is kiderült, hogy Ferenc József vagyonából sok pénzt elferblizett a nyíregyházi meg a debreceni kaszinóban.
- Azzal nem törődöm - felelt F. J. a magyar belügyminiszternek. - Azt akarom tudni, hogy mit csinált a borokkal!
- Megitta.
- Be kell csukni a gazembert! - válaszolt F. J."
