Így aztán a kulcsregény műfaja fel is számolja önmagát az Időben, egyszerűen regény lesz belőle, és idő múltán a képzelt kulcs helyett egy rideg és ebben a közegben immár értelmezhetetlen vasdarabot tartunk a kezünkben. Ugyan ki törődik azzal manapság, hogy az Ördögök szereplői a kortárs oroszok számára minden gond nélkül egytől egyig azonosíthatóak voltak, kit érdekel, hogy Thomas Mann bevallottan Lukácsról mintázta Naphta, Gerhart Hauptmannról pedig Mynheer Peeperkorn alakját? Ám az máig érdekes marad, hogy vajon miért éppen ezek az alakok szolgáltak modellként az íróknak.
Feltehetően hasonlóan alakul majd Bereményi Géza regényének sorsa is. Ma még beszédtéma, hogy az egyik főhős, Doxa a pesti éjszakákból jól ismert "Dixi" (polgári nevén Gémes János) alakmása, nem is szólva Novák Zsuzsáról, aki a "valóságban" a "Lukács Mari" névre hallgatott. Nem véletlen, hogy a valóságos neveket teszem idézőjelbe. Mert a regények nem valódi világában a fikciós szereplők a valóságosabbak, ők alkotják a valódi valóságot (ez németül okosabban szól: die wahre Wirklichkeit). A költő híres tétele - "Az igazat mondd, ne csak a valódit" - egy kulcsregényben talán mindennél erősebben érvényes. Kiélezetten: Doxa igaz és szükségszerű, míg "Dixi" valótlan és véletlenszerű. De a kérdés továbbra is az: miért éppen ő? Miért éppen az ő és a hozzá kapcsolódó többiek alakja volt elkerülhetetlenül fontos Bereményinek, hogy megírja ezt a könyvét? Ám ez további kérdezősködésre csábít: biztos egyáltalán, hogy Doxáról szól a regény? Valóban ő a főszereplő? Bereményi már regénye címével is igyekszik elkerülni a kulcsregény csapdáját, és ezzel kérdésemre egyértelmű feleletet ad: a könyv főhőse nem Doxa, hanem az anyja, Vadnai Bébi, más néven Vadnai Éva. (A regényben konzekvensen végigvitt kettős névhasználat megint a kulcsregény műfajának egyik fontos vonására utal: mindenki az, és mégsem az. A narrátor egyrészt Dobrovics Péter, aki ideje nagy részét azzal tölti, hogy eltitkolja polgári nevét a "törzs", azaz a pesti éjszaka alakjai előtt, ami részben sikeres, hiszen itt csak a "Mohó" becenéven ismerik.) És a címmel már közelebb járunk a problémakör megértéséhez is. A Vadnai Bébi nem egy emberi sors, azaz nem Halász János alias Doxa regénye (noha az is), hanem voltaképpen két generáció regénye, az apák/anyák és fiúk története - Doxa és a családja könyve, Dobrovics és az ő családjának regénye, hiszen a cselekmény egyik mozgatója a probléma, hogy Doxa és Mohó testvérek/unokatestvérek-e. Ami egyben azt is jelenti, hogy az identifikáció regényét olvashatjuk. A családban, a szüleik történetében a képzelt (unoka)testvérek önmaguk léte után vizslatnak. A tét nagy: ki ér el a végén önmagához? És ki akarja ezt?
Az elbeszélői kiindulópont ismét a regénydolgok legközepébe vág: Bereményi első kötetének (A svéd király, 1970) főhősét, Dobrovicsot, az "induló novellistát" állítja be az elbeszélő szerepébe, ám ravasz módon nem egyes szám elsőben lépteti fel, hanem harmadik személyben beszél róla, mintha már ő, Dobrovics is egyfajta történelmivé vált alak lenne. Az expozíció tökéletes: Dobrovics a regény elején megy a lakása felé, és mintegy egész úton hazafelé azon gondolkozik, mit fog írni, ha megérkezett. "Alig várta, hogy hazaérkezzen, mégsem sietett. Van idő." Mármost mivel a regény zárójelenetében szintén Dobrovics halad a zuhogó esőben a megírásra váró prózaoldalak felé, jó okkal feltételezhetem, hogy maga a könyv a "két" eső közti regényidőben történik: ez az eső az, és mégsem az. És maga a regény nem más, mint e két, voltaképpen azonos eső keretében megesett történések kifejtése. Vagy másként: mivel nem kell sietni, "van idő", a Vadnai Bébi című regény éppen az, amelyet Dobrovics ("Bereményi") majdnem negyven éven át írt/tervezett megírni, és éppen most, a Vadnai Bébi című regény végén ért a végére, vagyis az elejére, a megírása kapujába. Dobrovics a regény megírásával jut a végére saját identifikációs folyamatának: külsővé tette önmagát, Bereményi lett belőle, azaz megvalósult, de úgy, hogy eközben mégis Dobrovics maradt. Az, és mégsem az.
Hegelt tovább parodizálva: talán az Doxa csődjének magyarázata, hogy belőle hiányzott "a külsővé válás ereje", mivel - ellentétben Dobroviccsal - ő nem tudta művekben/tettekben objektiválni önmagát, ezért műfaj (vagyis létezés) nélkül maradt. Így most ismét feltehető a kérdés: ki akarja az identifikációt, ki akar eljutni önmagához? Hogy Dobrovics akarja, az nem kétséges, hiszen az egész regény ennek a kutatásnak a rajza. Doxa azonban nem akarja tudni a családja történetét, nem akarja megtudni, ki a valódi apja. Elfut a sorsa elől, és ezért nem képes arra, hogy megszülessen. A könyv végén Dobrovics azzal a szándékkal keresi fel az elmegyógyintézetben, hogy egyrészt hazavigye, másrészt megmondja neki kutatásai végeredményét. Doxa azonban az igazság elől egy másik ápolttal lefolytatott színjátékba, a (megjátszott?) tébolyba menekül, a zárt osztályon marad, és ezzel lehetetlenné teszi Dobrovics tervét. A regény "valóságában" Dobrovics, a kezdő író kudarcot vallott tehát. Nem úgy a művészetben: mikor kilép az intézetből, a zuhogó esőben máris elkezdi fogalmazgatni a Doxáról és anyjáról (no meg önmagáról) szóló regényét.
Ez a remek koncepció, ez az átfogó igényű nemzedéki és miliőregény azonban mégsem nyerte el a művészi tervhez méltó megformálást. Valami felületesség meggátolta Bereményi Gézát abban, hogy megírja a magyar "érzelmek iskoláját". A főhősnő, Vadnai Bébi egyike azoknak a divatos úrilányoknak, akiket jól ismerünk a Hajnali háztetők lapjairól vagy, mondjuk, Granasztói Pál Liane című, méltatlanul elfeledett kisregényéből. De Bereményi ábrázolásának nívója sajnos nagyjából Vaszary Gábor vagy gróf Zichy Tivadar demi-monde kislányainak szintjén mozog. Nem érezzük a femme fatale-t, és hasonló problémáink adódnak a többi figurával is. Doxa alakja egyszerűen nem elég érdekes; lenyűgözőnek titulált monológjai itt meglehetősen laposak, zsenialitása csupán ráfogás; a Bébi körül bezsongó férfiak közhelyesek, szenvedélyeik papírízűek, létezésük csak írói vágyálom, nem beteljesülés. Mindehhez járul a prózanyelv fülsértő igénytelensége, vázlatossága. Talán akkor járunk a legjobban, ha nem is valódi regénynek, inkább egy jól kidolgozott filmforgatókönyvnek tekintjük a kötetet - annak ugyanis nagyszerű. Már csak egy jó rendező kellene. Talán éppen a regény írója.
Magvető, 2014, 293 oldal, 2990 Ft
