- No de két fröccsöt csak nem nevez máris mértéktelenségnek? És egyébként is csak Szemere Miklós, vagyis a Krúdy által Alvinczi Eduárd néven elhíresült magyar mágnás és lóversenyes mondását idéztem.
Kölcsey négy szócskájával szemben e másik négy átfogóbban és mélyebben fejezi ki a magyar ember gyakorlati történetfilozófiáját, mint "a haza minden előtt". Mert hát persze, hogy a haza, de csak akkor, ha már boldogok vagyunk. "Vitam et sanguinem, sed avenam non!", hangzik bizonyos források szerint a rendek 1741-es pozsonyi bekiabálása. Vagyis életünket és vérünket örömmel adjuk, de a zabot, na, azt már nem. Amit aztán a kocsmaszobák kései nagy királya, boldogult Petri György így fordított ki: "Életünket és vérünket, de pénzünket - soha." És mikor boldog a magyar? Ismét csak soha, vagy legfeljebb akkor, ha megfelelő mennyiségű bor- vagy söritala elfogyasztása után némi históriai mélabúval odarikolthatja a söntés mélyén darvadozó gyászmagyaroknak: "Nem boldog a magyar!"
- Hagyjanak nekem békét a történetfilozófiával! - kiált fel frakkjának szárnyát indulatosan hátravetve a Fizetőpincér. - Mert jól mondja erről Ésaiás 28,13 passzusa, hogy a történelem menete nem egyéb, mint "parancsra új parancs, parancsra új parancs, szabályra új szabály, szabályra új szabály; itt egy kicsi, ott egy kicsi".
Éppen ezt kérdőjelezi meg Szemere Miklós csodálatos aforizmája. ' a magyar érzületre, nem pedig a megfontolásokra, törvényekre, szabályokra apellált, amikor 1897-ben, a Nemzeti Kaszinóban ekként fejezte be pohárköszöntőjét: ""Felemelem hát tisztelt uraim a billikomot, és nem reszket kezemben, szilárdan tartom, midőn arról a férfiúról emlékezem, kinek fejét dicsfény koronázza, beragyogva homlokát, mint a viruló napfény a havasi bérceket. Hidegen hagyja a dicsfény a mai nemzedéket, de lesz idő, amikor az utódok szívét hevíteni fogja. És akkoron elmondhatjuk: Magyarország nem volt, hanem lesz. Az ő dicső emléke pedig felvirrad százados álma fölött. Erre ürítem a kupát és a jobb jövendőre, mert nem boldog a magyar." És természetes, hogy a Széchenyi István tiszteletére rendezett díszlakomán hangzottak el e mesés szavak. Melyek valahogy úgy hatottak, ahogy harminchét évvel korábban Arany János festette le örökbecsű költeményében (Széchenyi emlékezete) a legnagyobb magyar boldogtalan felrázó igéinek hatását: "Egy szó nyilallott a hazán keresztül, / Egy röpke szóban annyi fájdalom; / Éreztük, amint e föld szíve rezdül / És átvonaglik róna, völgy, halom. / Az első hír, midőn a szót kimondta, / Önnön hangjától visszadöbbene; / Az első rémület kétségbe vonta: / Van-é még a magyarnak istene."
De aztán a visszadöbbenésből fölocsúdtak a lelkek, és Krúdy szerint a vasárnap elhangzott tósztra következő kedden már imigyen rivallott fel hitelezője sürgető felszólítására a fizetni képtelen adós: "Most nem megy. Nem boldog a magyar..."
- Íme hát, kedves uram, egy olyan mondacs, mely voltaképpen minden magyar élethelyzetben alkalmazható; és bevallom, némi csodálkozással tölt el, hogy manapság még nem akadt párt, mely megpendítette volna - motyogom bele a kocsmai homályba, miközben a fény felé emelem harmadik fröccsömet. - De nem mindig volt ez így, amit tökéletesen mutat a fiatal újságíró, bizonyos Ady Endre cikke a tasnádi képviselő-választásról, mely 1904-ben jelent meg a Nagyváradi Napló hasábjain. Hadd olvassak fel belőle, ami könnyen megy, mivel Ady publicisztikai írásainak gyűjteménye sosem kerül ki aktatáskámból.
"A bécsi zsokéklub szerencsés nyerőjéről, a 'nem boldog a magyar' hírhedt szárnyrabocsájtójáról, sok szó esett mostanában a szép haza minden tájékán. De sehol annyit nem beszéltek Szemeréről, mint a kerületében, ahol majdnem olyan népszerű, mint a nevéről hívott asztaltársaság ifjai között. Úgy történt volt a dolog, hogy nagy zavarban voltak a tasnádvidéki, derék választópolgárok. Egy jelöltjük volt. Kossuth-párti birtokos ember, aki a maga vagyonát maga szerezte. Nehezen adogatta ki hát a bankókat a jelölt. Meg aztán egy jelölttel nem is lehet igazándi választást csinálni.
- Nem boldog a magyar - vélték a jobb időkhöz szokott kortesek, s ez az elégikus konstatálása a helyzetnek eszükbe juttatta a Szemerét...
Na, hát erről a választásról most is úgy beszélnek Tasnád vidékén, mint valami mesébe illő szép álomról. Nem kell rosszat gondolni: a választás tiszta volt. A szavazatáért nem kapott pénzt senki. Az egészen más dolog, hogy az ötvenkrajcáros bankettek, melyeket önkéntes aláírásokkal csináltak, olyan fényesek voltak, hogy a pezsgő patakokban folyt, s a vendéglős olyan élhetetlen, hogy még ezt az ötven krajcárt sem vasalta be senkin. Egyébként is nagyon ügyeltek a törvényes formákra. Egyik főkortes leánya nyugodtan fogadhatott el harminc krajcár értékű cukorkát, s nem tartozott észrevenni, hogy a cukorkásdoboz testvérek között is megér hatszáz forintot. Komoly szakértők és beavatottak szerint Szemerének nyolcvanezer forintjába került a tasnádi mandátum, pedig egy szavazatot sem vásároltak meg. Mennyibe kerülhetett volna, hogyha nincs meg a tiszta választásokat biztosító törvény?! No, de Szemere úgy gondolkozott, mikor különvonattal s magyarruhás ifjúival bevonult a kis érmelléki fészekbe, hogy megmutatja, hogy igazi magyar úr akkor is úr marad, mikor a zsokéklub játékasztalaitól s a gyeptől leereszkedik a közéleti szereplés posványába. Lássa az egész világ, hogy nem boldog a magyar, s 'magasabb közéleti erkölcstan', 'keresztény alapokra fektetés' és Szemere de genere Huba kell neki."
- Eddig a történet, és ki-ki vonja le belőle a tanulságot - csapom be a kötetet, miközben a Fizetőpincér lerakja elém a harmadik számlát, és keserűen idézi a Prédikátort: "Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt."
