- turcsányi -

Van egy jelenet, ami az ilyen királyos filmekből nem hiányozhat. A követ megérkezik. Ha kimaradna, akkor egy titkos bizottság nem engedné ki az opust még a vágószobából sem. Azon művészek, kiknek fontos kifelé is a(z alkotói) szabadság, már a főcím előtt letudják - arra, hogy aztán miért fordul elő a jelenet még ötször, már jóval nehezebb magyarázatot találni. Csizmatalpak döngnek a palota kövén, végtelen folyosókon rohannak végig harcias férfiak. Megvan vagy fél tucat, középen az a töpszli a követ. Mennek vagy kétszázzal, köpenyük suhog, lebbennek nehéz függönyök, tárulnak vaskos ajtók, az udvari népség félrehúzódik, s kicsit tán csitul is, szemük lesütik, de fejük mintha tengelyen fordulna. A követ a trón elé ér. Akkor a majom beleugrik a vízbe... Ha nézőpontot váltunk, semmi jóra ne számíts: az érkező mond majd valamit, s a hatást leolvashatjuk a király arcáról. Nincs az a király... - turcsányi -

Van a San Gennaro kincsében egy jelenet. Ne vacakoljunk, a csúcsjelenet. A megoldás.

Azok voltak csak a kalandos idők, a nyolcvanas évek - egyfelől úgy nézett ki, hogy ez majd örökké tart, hogy majd ezt látják a marslakók, ha végre ide eszi őket a fene, hogy tényleg elég lesz szót érteni velük a Kodály-módszer. Másfelől valamikor az évtized elején volt egy kiállítás az Ernst Múzeumban, tán az Amerikai Film története. Vagy a filmé, csak úgy. Mindenesetre már a bejáratnál néztünk egy nagyot, ami mozitörténeti program esetén nem is lenne nagy szó, de ez az volt. Ronald Reagan fogadott, nem ám mint filmmúzeumi emlék, amint szúrósan néz Errol Flynnre Az út Santa Fébe egyik kockáján.

A recept itt hever az orrunk előtt, most tette le valaki, mindjárt felkapja egy másik, bár valószínűbb, hogy épp a kellő példányszámban sokszorosították. Korrekt munka, minden benne van: hozzávalók beárazva (tudniillik: menynyi esik le darabjáért az Örimázstól, a MAMA-tól és a nagymamától), beszerzési útmutató, sőt térkép. Mégis, már az első utasítás problematikus. Mi az, hogy "Végy egy nácit!"?

Ismerek egy csávót, kábé olyan korú, mint ennek a filmnek a rendezője (nemsokára ötven lesz), míg (a nyolcvanas évek végéig) ki lehetett tartani a magyar futball mellett, addig ő Vasas-drukker volt. Mert úgy emlékezett, hogy egészen kicsi korában egy nagyfiú (úgy tíz évvel idősebb, épp, mint a film alapjául szolgáló regény írója), azt mondta neki, hogy "kicsi, te szurkolj a Vasasnak, mint én". Ez úgy a hatvanas évek elején, eleje végén lehetett.

Vágvölgyi B. András, lapunk egykori főszerkesztője, jelenlegi barátunk Kolorádó Kid munkacímű filmjét forgatja. A mű operatőre Lukács Dávid, lapunk egykori fotósa, jelenlegi barátunk. Mindkettejüknek ez az első nagyjátékfilmje - még szép, hogy rajta tartjuk a szemünket.

Először is a rossz hír. A Fradika saját zöld sasfészkében nem bírt a rettenetes Baktalórántházával a hétvégén - nyilván a zsidók miatt (rátérünk). Lőttek az enbéegynek.

Aha, a legfőbb ideje volt mozgóképes emléket állítani annak a szemérmetlenül szegényszagú bolhacirkusznak, ami ebben az országban úgy nyolc-tíz éve már körültáncolja a borfogyasztást.

Pedig Petőfi megmondta előre (s hát ez a legnagyobb költők legfőbb sajátja, előre megmondják) - feltesszük, a megfogadási százalék miatt nevezik őt a puszta költőjének.

Volt egyszer egy film, 1963-ban készült - akkor még senki nem élt, legalábbis mifelénk.

Amit A szabadság vihara című dokumentumfilm recenziójában (Az első fecske, Magyar Narancs, 2006. szeptember 7.) jövendöltünk - az '56-os filmek áradata -, íme, valóság.

Első ránézésre éppenséggel nem olyan ez a mai világ, hogy az olvasmányélményeink folytatását látnánk benne. Ugyanakkor ez irányú emlékeink miatt mégsem zárhatjuk ki, hogy legalább a gyerekek ne játszanának - mondjuk, ami a legkézenfekvőbb - harrypotteresdit tanítás után.