A mosogatógépet kihúztam vagy egy hete, állnak a rothadó tányérok a pulton, pedig megfogadtam, hogy az elkövetkezendő időben már csak rendelni fogok, és olyan helyről, ahol műanyag étkészletet is mellékelnek a salátához. A pizza alapban felszeletelve jön házhoz, üdítőt, ásványvizet már kizárólag az üvegből fogyasztom. De így sem lehetett megúszni evőeszközök nélkül. Vettem a kedvenc cukrászdámban süteményt, amint ősi módszerrel, kézzel próbáltam a számba belehelyezni, a szépen rezgő túrókrém (ami ugye a villán olyan csábítóan tud mosolyogni) alaposan kilengett, és a padlón landolt. És erről a padlóról már csak nehézkesen lehetne falatozni…
Szóval a mosatlan már begyűlt. A mosógéppel ugyanez a helyzet, pár napja abszolváltam az utolsó menetet, a többi megtalált ruhadarabot koszosan zsákoltam el. Igen ám, de megfeledkeztem arról, hogy a költözésig még négy nap van, valamit fel is kell venni. Itt is egy régi praktika lett az irányadó, a szellőztetés metódusa, hátha nehezíti a dolgot, hogy már a sokadik estén fekszem le teljesen felöltözve aludni. Az utolsó utáni pillanatban persze jönnek a rémlátomások, például hogy a zokni elszorítja az ereimet, leáll a vérkeringésem, és nekem annyi – de ekkor már képtelen vagyok kimászni az ágyból.
Reggel marad az őrület: vagy abban maradok, amiben álomra hajtottam a fejem, vagy a szennyes halmából próbálok gyors szellőztetéssel (kilógatva a dolgozószoba ablakán) üde és friss öltözéket teremteni. Samponnak a szárazat, fogkrémnek a kinn felejtett fogport. Sajnos az összes parfüm is valamelyik láda mélyén lapul, nincs hát illatfelhő, ami rátelepedhetne erre az egész laza kombinációra. Így hát nem megyek emberek közé. Port lélegzem, port eszem, ez már szinte filozófia.
Dobozlabirintuson kell átgázolnom egyik pontból a másikba, csak a macska boldog, „zacskózhat” kedvére, mert ennek egyik cica sem tud ellenállni. Így legtöbbször már hajnalban felriadok, hogy megint zörög a nejlon, viháncol az állat, de mivel amúgy is pocsékul alszom, így előbb kezdek neki a káosz növeléséhez, ami ugye egyben a káosz eltüntetésére irányul. És persze a szokásos rémálmaim sem kímélnek, tegnap például Kóbor János nyitott rám, erre végképp nem találtam magyarázatot. A helyzet persze egy ideig nem lesz jobb: a csomagolásnál csak a kipakolás idegölőbb. De mégis: bár már ott tartanék… Ha eljön ez a drága pillanat, és a szállítók-szerelők után becsukódik a lakás ajtaja, esküszöm, a hajamat is megmosom…
