A jó mint a katasztrófa biztos előjele?

KOmplett

Mindig utáltam a mondást, amit főképp a nagymamámtól hallottam gyerekkoromban, ha féktelen jókedvem volt. „A vesztedet érzed.” Eleinte nem is értettem. De mélyen belém ivódott, hogy ha valami fantasztikusnak (netán csak nem teljesen reménytelennek, csüggesztőnek, életveszélyesnek) tűnik, akkor utána menetrendszerűen bekövetkezik a bukás.

Tegnap este üldögéltünk egy étterem teraszán. Bár egész nap hol sütött, hol esett, azt gondoltam, estére beáll majd a nap: kicsit borús, de azért még okés lesz az égbolt. Nem kell benti helyen klausztrofóbkodnom, ráadásul még rá is gyújthatok.

(A kerteknél az is erős szempont, hogy nem ragad be egy terembe a hangom, szétviszi a lég a nevetést, és így azért egészen társaság-kompatibilisnek tűnök. Nem mintha szénné feszélyezne a dolog, valahogy megszoktam már, hogy rám szólnak, hol kedvesen, hol morózusabban, kérik, hogy lennék már halkabb, mert jó az, ha valaki vidám, szeretik is nézni, de ekkora volume már károkat okozhat az érzékenyebb dobhártyáknál. Általában tényleg megmaradnék ennél a finom tónusnál, de azért akadnak kivételek. Vasárnap este szintén egy kertben időzve kacarásztam. Mellettünk éppen beállt egy zenekar, így hát jogosan feltételeztem, hogy kiengedhetem a kedélyem, az össz-zenekari hangzást úgysem tudom überelni. Mellettem egy távoli ismerősöm ücsörgött, egészen kicsivé görnyedve. Összemenése fordított arányban állt az én hangulatom emelkedésével, erős szorongását felesekkel próbálta oldani. De a végén azért csak kibukott belőle: „Ilyen ocsmány nevetést még az életemben nem hallottam.” Mit mondjak, ez azért megütött.)

Na szóval egész jó kedvem volt tegnap, arra gondoltam, talán mégsem egy szerencsétlen tákolmány az életem… Valamiféle rejtett életöröm kezd megcsillanni bennem pár nap óta, nem is értem. Reggel nem azzal a finomíthatatlan spleennel ébredek (sokszor fejfájással kombinálva), mint eddig, talán alkotni is tudok, nem fedezek fel percenként új betegségeket magamon, és az emberi kommunikáció is elég jól megy, költözés, agyrémek, rengeteg meló mellett is.

A hatalmas szorongások terhe is mintha tűnőben lenne, nem szedek épp naponta egy marék gyógyszert (vagyis éppen nem a Frontin a legjobb barátnőm, sőt: igyekszem felvenni a kapcsolatot azokkal, akiket már régen láttam). Éppen erről magyaráztam a velem szemben ülőnek, hogy ez milyen jó, milyen felszabadító, mikor a vihar hirtelen lecsapott ránk. (Na lám, konstatáltam magamban, a nagyinak lesz ismét igaza.) Rázkódott felettünk a redőny vasszerkezete, rezgett az egész tákolmány, úgy tűnt, mindjárt rám esik és agyoncsap az egész alkalmatosság. Bár két hete még konkrétan meg akartam halni, most úgy inaltam be az étterembe, mint az őrült. Aztán egész este az járt a fejemben, hogy ez lett volna az igazán frappáns befejezése az életemnek. És az ősi tétel valóban igazolódott volna ezáltal – bár akkor már nem tudtam volna megírni, és senki nem hitt volna nekem, hiába bizonyítottam az életemmel…

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.