A jó mint a katasztrófa biztos előjele?

KOmplett

Mindig utáltam a mondást, amit főképp a nagymamámtól hallottam gyerekkoromban, ha féktelen jókedvem volt. „A vesztedet érzed.” Eleinte nem is értettem. De mélyen belém ivódott, hogy ha valami fantasztikusnak (netán csak nem teljesen reménytelennek, csüggesztőnek, életveszélyesnek) tűnik, akkor utána menetrendszerűen bekövetkezik a bukás.

Tegnap este üldögéltünk egy étterem teraszán. Bár egész nap hol sütött, hol esett, azt gondoltam, estére beáll majd a nap: kicsit borús, de azért még okés lesz az égbolt. Nem kell benti helyen klausztrofóbkodnom, ráadásul még rá is gyújthatok.

(A kerteknél az is erős szempont, hogy nem ragad be egy terembe a hangom, szétviszi a lég a nevetést, és így azért egészen társaság-kompatibilisnek tűnök. Nem mintha szénné feszélyezne a dolog, valahogy megszoktam már, hogy rám szólnak, hol kedvesen, hol morózusabban, kérik, hogy lennék már halkabb, mert jó az, ha valaki vidám, szeretik is nézni, de ekkora volume már károkat okozhat az érzékenyebb dobhártyáknál. Általában tényleg megmaradnék ennél a finom tónusnál, de azért akadnak kivételek. Vasárnap este szintén egy kertben időzve kacarásztam. Mellettünk éppen beállt egy zenekar, így hát jogosan feltételeztem, hogy kiengedhetem a kedélyem, az össz-zenekari hangzást úgysem tudom überelni. Mellettem egy távoli ismerősöm ücsörgött, egészen kicsivé görnyedve. Összemenése fordított arányban állt az én hangulatom emelkedésével, erős szorongását felesekkel próbálta oldani. De a végén azért csak kibukott belőle: „Ilyen ocsmány nevetést még az életemben nem hallottam.” Mit mondjak, ez azért megütött.)

Na szóval egész jó kedvem volt tegnap, arra gondoltam, talán mégsem egy szerencsétlen tákolmány az életem… Valamiféle rejtett életöröm kezd megcsillanni bennem pár nap óta, nem is értem. Reggel nem azzal a finomíthatatlan spleennel ébredek (sokszor fejfájással kombinálva), mint eddig, talán alkotni is tudok, nem fedezek fel percenként új betegségeket magamon, és az emberi kommunikáció is elég jól megy, költözés, agyrémek, rengeteg meló mellett is.

A hatalmas szorongások terhe is mintha tűnőben lenne, nem szedek épp naponta egy marék gyógyszert (vagyis éppen nem a Frontin a legjobb barátnőm, sőt: igyekszem felvenni a kapcsolatot azokkal, akiket már régen láttam). Éppen erről magyaráztam a velem szemben ülőnek, hogy ez milyen jó, milyen felszabadító, mikor a vihar hirtelen lecsapott ránk. (Na lám, konstatáltam magamban, a nagyinak lesz ismét igaza.) Rázkódott felettünk a redőny vasszerkezete, rezgett az egész tákolmány, úgy tűnt, mindjárt rám esik és agyoncsap az egész alkalmatosság. Bár két hete még konkrétan meg akartam halni, most úgy inaltam be az étterembe, mint az őrült. Aztán egész este az járt a fejemben, hogy ez lett volna az igazán frappáns befejezése az életemnek. És az ősi tétel valóban igazolódott volna ezáltal – bár akkor már nem tudtam volna megírni, és senki nem hitt volna nekem, hiába bizonyítottam az életemmel…

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.