Tegnap este üldögéltünk egy étterem teraszán. Bár egész nap hol sütött, hol esett, azt gondoltam, estére beáll majd a nap: kicsit borús, de azért még okés lesz az égbolt. Nem kell benti helyen klausztrofóbkodnom, ráadásul még rá is gyújthatok.
(A kerteknél az is erős szempont, hogy nem ragad be egy terembe a hangom, szétviszi a lég a nevetést, és így azért egészen társaság-kompatibilisnek tűnök. Nem mintha szénné feszélyezne a dolog, valahogy megszoktam már, hogy rám szólnak, hol kedvesen, hol morózusabban, kérik, hogy lennék már halkabb, mert jó az, ha valaki vidám, szeretik is nézni, de ekkora volume már károkat okozhat az érzékenyebb dobhártyáknál. Általában tényleg megmaradnék ennél a finom tónusnál, de azért akadnak kivételek. Vasárnap este szintén egy kertben időzve kacarásztam. Mellettünk éppen beállt egy zenekar, így hát jogosan feltételeztem, hogy kiengedhetem a kedélyem, az össz-zenekari hangzást úgysem tudom überelni. Mellettem egy távoli ismerősöm ücsörgött, egészen kicsivé görnyedve. Összemenése fordított arányban állt az én hangulatom emelkedésével, erős szorongását felesekkel próbálta oldani. De a végén azért csak kibukott belőle: „Ilyen ocsmány nevetést még az életemben nem hallottam.” Mit mondjak, ez azért megütött.)
Na szóval egész jó kedvem volt tegnap, arra gondoltam, talán mégsem egy szerencsétlen tákolmány az életem… Valamiféle rejtett életöröm kezd megcsillanni bennem pár nap óta, nem is értem. Reggel nem azzal a finomíthatatlan spleennel ébredek (sokszor fejfájással kombinálva), mint eddig, talán alkotni is tudok, nem fedezek fel percenként új betegségeket magamon, és az emberi kommunikáció is elég jól megy, költözés, agyrémek, rengeteg meló mellett is.
A hatalmas szorongások terhe is mintha tűnőben lenne, nem szedek épp naponta egy marék gyógyszert (vagyis éppen nem a Frontin a legjobb barátnőm, sőt: igyekszem felvenni a kapcsolatot azokkal, akiket már régen láttam). Éppen erről magyaráztam a velem szemben ülőnek, hogy ez milyen jó, milyen felszabadító, mikor a vihar hirtelen lecsapott ránk. (Na lám, konstatáltam magamban, a nagyinak lesz ismét igaza.) Rázkódott felettünk a redőny vasszerkezete, rezgett az egész tákolmány, úgy tűnt, mindjárt rám esik és agyoncsap az egész alkalmatosság. Bár két hete még konkrétan meg akartam halni, most úgy inaltam be az étterembe, mint az őrült. Aztán egész este az járt a fejemben, hogy ez lett volna az igazán frappáns befejezése az életemnek. És az ősi tétel valóban igazolódott volna ezáltal – bár akkor már nem tudtam volna megírni, és senki nem hitt volna nekem, hiába bizonyítottam az életemmel…
