A jó mint a katasztrófa biztos előjele?

KOmplett

Mindig utáltam a mondást, amit főképp a nagymamámtól hallottam gyerekkoromban, ha féktelen jókedvem volt. „A vesztedet érzed.” Eleinte nem is értettem. De mélyen belém ivódott, hogy ha valami fantasztikusnak (netán csak nem teljesen reménytelennek, csüggesztőnek, életveszélyesnek) tűnik, akkor utána menetrendszerűen bekövetkezik a bukás.

Tegnap este üldögéltünk egy étterem teraszán. Bár egész nap hol sütött, hol esett, azt gondoltam, estére beáll majd a nap: kicsit borús, de azért még okés lesz az égbolt. Nem kell benti helyen klausztrofóbkodnom, ráadásul még rá is gyújthatok.

(A kerteknél az is erős szempont, hogy nem ragad be egy terembe a hangom, szétviszi a lég a nevetést, és így azért egészen társaság-kompatibilisnek tűnök. Nem mintha szénné feszélyezne a dolog, valahogy megszoktam már, hogy rám szólnak, hol kedvesen, hol morózusabban, kérik, hogy lennék már halkabb, mert jó az, ha valaki vidám, szeretik is nézni, de ekkora volume már károkat okozhat az érzékenyebb dobhártyáknál. Általában tényleg megmaradnék ennél a finom tónusnál, de azért akadnak kivételek. Vasárnap este szintén egy kertben időzve kacarásztam. Mellettünk éppen beállt egy zenekar, így hát jogosan feltételeztem, hogy kiengedhetem a kedélyem, az össz-zenekari hangzást úgysem tudom überelni. Mellettem egy távoli ismerősöm ücsörgött, egészen kicsivé görnyedve. Összemenése fordított arányban állt az én hangulatom emelkedésével, erős szorongását felesekkel próbálta oldani. De a végén azért csak kibukott belőle: „Ilyen ocsmány nevetést még az életemben nem hallottam.” Mit mondjak, ez azért megütött.)

Na szóval egész jó kedvem volt tegnap, arra gondoltam, talán mégsem egy szerencsétlen tákolmány az életem… Valamiféle rejtett életöröm kezd megcsillanni bennem pár nap óta, nem is értem. Reggel nem azzal a finomíthatatlan spleennel ébredek (sokszor fejfájással kombinálva), mint eddig, talán alkotni is tudok, nem fedezek fel percenként új betegségeket magamon, és az emberi kommunikáció is elég jól megy, költözés, agyrémek, rengeteg meló mellett is.

A hatalmas szorongások terhe is mintha tűnőben lenne, nem szedek épp naponta egy marék gyógyszert (vagyis éppen nem a Frontin a legjobb barátnőm, sőt: igyekszem felvenni a kapcsolatot azokkal, akiket már régen láttam). Éppen erről magyaráztam a velem szemben ülőnek, hogy ez milyen jó, milyen felszabadító, mikor a vihar hirtelen lecsapott ránk. (Na lám, konstatáltam magamban, a nagyinak lesz ismét igaza.) Rázkódott felettünk a redőny vasszerkezete, rezgett az egész tákolmány, úgy tűnt, mindjárt rám esik és agyoncsap az egész alkalmatosság. Bár két hete még konkrétan meg akartam halni, most úgy inaltam be az étterembe, mint az őrült. Aztán egész este az járt a fejemben, hogy ez lett volna az igazán frappáns befejezése az életemnek. És az ősi tétel valóban igazolódott volna ezáltal – bár akkor már nem tudtam volna megírni, és senki nem hitt volna nekem, hiába bizonyítottam az életemmel…

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.