Mániákus mosó vagyok, ez is nyilván egy kényszer, nem bírom, ha a ruháim (még ha éppen nem is az évszaknak megfelelő darabokról beszélünk) nem a lehető legtisztábbak, imádok beleszagolni a szekrénybe, hogy érezzem, minden rendben. Kényszeresen mosom a lakástextileket és a műhajakat is, a saját testemről nem is beszélve. (Érdekes módon a tágabb környezetemre nem vagyok ilyen érzékeny, sőt. A lehető legrendetlenebb ember vagyok, a konyha néha elveszti civilizált formáját, az ágy alatt berohad az almacsutka, az ablakokon alig lehet kilátni, de ez nem háborgatja a lelki nyugalmamat.)
Észrevettem egyébként (és olvastam is nyilván a dologról), hogy a környezetemben csak azoknak van ez a durva tisztaság- vagy tisztálkodáskényszere, akiknek valamiféle lelki defektusul van. Húgomnál például már enni sem merek, mert ha leesik egy morzsa a földre, máris áll a bál; másik barátnőm fejét azzal üvöltötte le a pasija, hogy elviselhetetlen a tisztaságkényszere, és feltételezte, hogy még a fenekét is Domestosszal öblögeti.
Nálam és a hasonlóknál nagy kérdés az is, hogy ezt külső vagy belső (képzelt vagy valós) elvárások alapján teszik. Az elmúlt napok tanúsága szerint nálam erősebbek a külsődleges kényszerítő erők. Az előző posztban említettem, hogy leugrottunk egy barátnőm nyaralójába. Én három napra is nagy bőrönddel megyek, ki tudja. Minden napra friss ruhák, kettő is, mert hátha dolgozni kell, vagy megázunk, vagy sár lesz, és akkor bepiszkolódik a ruha, nem lehet megmaradni benne. Ez a bepiszkolódás rögvest megérkezésünk után meg is történt. Csak azért nem öltöztem át azonnal, mert akadt még kerti munka. Gondoltam, kis időre legyőzöm az undort, meglátjuk. Aztán eljött az este, és roppant hideg lett, pokrócokat csavartunk magunk köré, fahasábokat dobtunk a kandallóba. Ez persze elképesztő füstös szaggal jár.
Elálmosodtam, reszkettem a hidegtől. Barátnőm felvetette, hogy befűti a fürdőszobát – tudván, hogy így nem bújok ágyba –, de elutasítottam a javaslatot, annyira összedermedtem. Az is hülyeségnek tűnt, hogy levessem a ruhám, ami szinte összenőtt a testemmel. Be a hálózsákba, alvás. Érdekes volt talpramagyarban ébredni, de valahogy nem zavart a dolog. Mivel sürgős munkáim voltak, aznap sem fürödtem, és aznap is így tértem nyugovóra. A harmadik nap már nem voltak kételyeim. Mennyeien büdös voltam, és mennyeien éreztem magam. Később, a vonaton egy fiatalember elült mellőlem, és még ezt is élveztem. Ám a városba érve zavarni kezdett a dolog, alig vártam, hogy belemerüljek a kádba, órákig foglalkoztam azzal, hogy lemossam magamról az elmúlt három napot. De hozzá kell tegyem, rögtön utána megint szorongani kezdtem, bekészítettem a mosást, visszaállt minden a szokott kerékvágásba.
Mindezzel nem azt szeretném sugallni – természetesen –, hogy ezentúl hagyjuk a fenébe a tisztálkodást, és vadember módjára lakjuk be a betondzsungelt, amiben élünk. Hanem azt, hogy próbáljunk figyelni a kényszeres (fél)megoldásainkra, próbáljuk megnézni, mit cselekszünk belülről, és mit csupán a képzelt elvárások mentén. Én magam például smink nélkül a sarki boltba se megyek le, a nyári fesztiválokon sincs egy lélegzetvételnyi elengedettség bennem, hiszen a tánctól lemállik a vakolat, folyik az izzadság (mindig vannak nálam nedves kendőcskék), igyekszem összetartani magam. Mintha csupán ezektől függne, hogy egyben maradok-e…
