Évekig szemeztem a ronda fekete-kék-fehér borítóval, az 1972-es kiadással. Benne anya aláírása, június 27-i dátummal. Később belekezdtem, félbehagytam, aztán – talán tizenhét éves lehettem – egy üres nyári délutánon nekifutottam még egyszer. Akkoriban már én is írtam, természetesen, de elképzelni sem tudtam, milyen lehet egy művész élete. Bár a családunkban és a tágabb környezetemben mindenki művészetrajongó volt, művész egy sem akadt.
Én magam sem művészként láttam magam a távoli jövőben, hiszen biológia–német tagozatra jártam, állatorvos akartam lenni, vagy legalábbis az állatkertben szerettem volna dolgozni, hangsúlyozottan nem emberek között. Az írás valami mellékes volt, furcsa kényszer, amit nem tudok és nem is akarok abbahagyni, de bőven elég volt nekem, hogy az iskolai lap (amit én is szerkesztettem persze) álnéven (Költőzseni volt egyébként) hozta a szövegeimet, és hogy megnyertem egy középiskolásoknak kiírt pályázatot.
Gondoltam, majd írok, mert írnom kell, de az ugye nem szakma, élek másból és mellette majd: meglátjuk. És akkor kirajzolódott előttem Vali figurája. És elkezdtem másképp nézni magamra is. Makrával is tudtam azonosulni, hiszen bennem is mindig hatalmas volt a megfelelési kényszer és a magamba zárkózásra való hajlam, egyszóval felfedeztem magamban ennek a két hősnek az abszurd keverékét. (Mindmáig feszítő dilemmám ez: nem tudom teljes mértékben vállalni a csak a művének élő alkotó szerepét, de a dolgozó emberét sem. Gyakran szinte szétfeszít ez a két ellentétes irány, gyanakszom arra, hogy szorongásaim eredője is itt keresendő.)
Számomra a Makra arról szól, hogy nem élhetünk önmagunkat lefojtva, mert az meggyilkolja mind a szerelmünket, mind a munkánkat, egyszóval az egész mindenséget, amiben élünk. A könyv mottója („Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!” – J. A.) az én mottóm is lett. Amilyen egyszerű hitvallás, olyan súlyos is.
A kép előző hétvégén készült, Ef Zámbó Öcsike tetőtéri műtermében, Szentendrén. Már télen kinéztem magamnak a helyszínt, de tudtam, szükségem van a nyári fényviszonyokra. Valinak persze nem volt műterme, egy lerobbant kis belvárosi lakásban készítette a képeit, éjszaka. Hiszen nappal korán kellett kelni, menni a gyárba (nyűglődni a norma szorításában), a puszta megélhetésért küzdeni, meg azért, hogy az embert ne vigye el a rendőrség közveszélyes munkakerülésért… A kész műveit aztán vagy összetépte, vagy összetekerve betette az ágy alá. Néha üvöltözött (főképp a különösen jól sikerült alkotások befejeztével), tehetetlenségében, hogy hiába minden, neki nincs helye ebben a rendszerben, mind őt magát, mind a művészetét kidobja magából a korabéli stupid közeg.
Arra gondoltam, legalább egy fotó (és egy megszemélyesítés) erejéig legyen ennek a merész és elhivatott lánynak egy olyan helye, ahol nyugodtan élhet a szenvedélyének… Bár, ahogy Makra feltételezte, Vali csak elboldogult valahogy az emigrálás után, hiszen ha létezik „rend a világban”, Vali megtalálja valahol a helyét, egy távoli országban, ahol nem kell „befognia a száját”, és ahol értékelik azt, ha valaki abban teljesedik ki, amihez ért.
