A határidőpara

KOmplett

Kezdem azt feltételezni, hogy nem létezik a világon semmiféle rendezőelv, mi magunk pedig kitartóan araszolunk rendezetlen sorokban a teljes káosz felé. Ám ezt a káoszt (szintén szeszélyes módon) mindenféle riasztó határidők szabdalják. És nincsen menekvés: ha talpon akarunk maradni, tartanunk kell magunkat hozzájuk.

Senki ne gondolja, hogy ez csak a magamfajta szabadúszók rettenete. Nem ismerek olyan embert, aki jól gazdálkodik az idejével, még a nyugdíjasok körében sem találtam senkit, aki úgy nyilatkozott volna, hogy elégedett, egy napba-hétbe-évbe-életbe minden belefér, amit eltervez, sosem csúszik meg a menetrend, klassz és kiszámítható a rendszer. Én például mániákusan ügyelek az időpontokra, a feladataim több helyre is fel vannak írva, jegyzetfüzetbe, telefonba, külön táblázatokba, szeretem előre látni, mennyi időm marad az alvásra. Mert nálam az alvás az origó, ki kell gazdálkodjam azt a minimum tíz órát, amit naponta ágyban töltök. Ha ez nincs meg, mint például az utóbbi hetekben, mikor minden egyes reggelen (szabadnap, hétvége nálam ismeretlen fogalmak a szavak klasszikus értelmében), akkor egy selejt leszek, hisztis és panaszkodós nulla, akinek a társaságát jobb elkerülni. De hiába minden gondos szervezés: egyetlen elalvástól, áttett interjútól, megzavart kedélyállapottól kisiklik a jól felépített modell, és belep az őrület. és ha már belepett, akkor valami zsibbasztó érzés lesz úrrá rajtam, nem tudok az egyik melóra sem koncentrálni, mert rögtön bevillan, hogy van még ezen kívül négy, és jaj, lapzárta, jaj, még nem látta az alanyom, hogy mit csináltam a szavaiból, el kellene menni könyvtárazni, mert a neten nincs fenn semmi, és különben is, leragad a szemem. Nagy problémamegoldó vagyok: ilyenkor először sírni kezdek, majd befekszem az ágyba. Mert már úgyis minden mindegy.

Aludni persze nem tudok, mert ráz az ideg, előttem van, hogy senki nem akar majd egy ilyen ronccsal dolgozni, hát összekapom magam, és egész éjjel a billentyűzet felett görnyedve csak elkészülnek az opusok. Sosem szoktam késni, egy kezemen meg tudom számolni, hogy az utóbbi években hányszor csúsztam meg anyaggal. És ha ez mégis bekövetkezik, azt jelzi, hogy óriási a baj, a legmélyén vagyok. (Csak jelzem, hogy az ötből kettő a múlt héten volt…) És mindezen napi munkák mellett ott a szorító kényszer: a saját magam dolgaival foglalkozni, versekkel, regénnyel, az új darabbal, amikre ugye nincsen konkrét határidő. És ez nyomaszt a legjobban. Hogy pont a legfontosabbra nem jut semmi. Hogy lassan tényleg atomjaimra esem. Nyilván mindenki sokszor gondol arra, amire én naponta: milyen jó lenne pontosan tudni, hogy meddig élünk. Akkor könnyebb lenne súlyozni, egyensúlyozni, könnyebben döntenék, hogy melyik munkámra fektessek több hangsúlyt, a megélhetési vagy az alkotói részemre… Ha teszem azt, tudnám, hogy két évem van csupán, biztosan nem ülnék most sem a gépem előtt.
Régebben bevett szórakozásunk volt a barátnőimmel, hogy ijesztgető SMS-ekkel bombázzuk az ismerőseinket, illetve az ő ismerőseiket, nehogy gyanúba keveredjünk. Kedvelt üzenetünk volt a „Tudod, hol hibáztál…”, az „Inog a széked, zacskóarc!” és a „Hamarosan elkezdődik őrült menetelésed!”  Ezekre ritkán kaptunk egyéb választ, mint hogy kopjunk le az illetőről, mígnem az utolsóra érkezett egy frappáns felelet: „Elkezdődik? Lekéstetek. Már évek óta tart…” Itt megéreztük, hogy rokon lélekkel van dolgunk, bevettük a csávót is a csapatba. Egyébként ez az én válaszom is. Jó lenne megtanulni, hogyan kell egy huszárvágással kilépni ebből az egészből. De addig marad az „aki nem lép egyszerre” félelme, annak minden kényelmes vetületével együtt…

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.