Idegek dolga

KOmplett

Ági vagy két hete írt, hogy szállás kellene neki Grazban. Rögvest küldtem egy e-mailt az egyik kinti ismerősömnek, ám kiderült, hogy ő éppen egy nagyobb úton van, nem tud segíteni. Tovább nem is keresgéltem. Ma este jött a következő levél Ágitól, hogy holnap este tízre ér a városba, mi legyen.

Nos, hasonló helyzetben én már őrjöngenék. Ha utazom, előtte bő egy hónappal le van minden foglalva, a legutolsó vonatcsatlakozásig, az egész szarság ki van nyomtatva, kis dossziéban pihen a konyhaszekrényen, mindig szem előtt legyen, lássam, hogy az utam el van rendezve, minden oké, meglepetés bajosan érhet. A reptéren én vagyok kint leghamarabb, amíg a szállást el nem érjük, addig reszketek, hogy valamit mégis elszúrtam, nem ott van, nem úgy van, homokszem került a gépezetbe, és akkor mi lesz.

Persze ez is csak azóta van, mióta ilyen idegbeteg lettem – és nem ma kezdődött. De arra még kitűnően emlékszem, milyen utakat tettem a barátaimmal régebben. Volt, hogy levonatoztunk Szicíliába, a hátizsákomban egy cetlivel, hogy ezt és ezt keressük, ott megalhatunk. A cetli persze elkallódott, csak otthon találtam meg a hálózsákom rejtett zsebében, akkor már emlékeztem, hogy azért dugtam oda, mert az biztos rejtekhely, nem lehet onnan elveszíteni semmit…

Leszálltunk este tízkor Cefalùban, se kép, se hang. Hullafáradtak voltunk, mert én nagyon féltem a maffiózóktól a vonaton, ezért nem tudtam elaludni, egy vastag láncot csavartam a kezeimre, hogy ügyes ütésekkel véres húsokat marcangolhassak ki az esetleges támadóinkból. Persze nem támadott meg minket senki, de a karjaim zsibbadtan lógtak, és egy lépést nem tudtam volna tenni. Akkor jött a remek ötlet, hogy hát itt a tengerpart, és itt egy remek mozgássérült-WC is, ahol elég nagy a hely. Bevackoltuk magunkat, a láncot a zárra tekertük, és előszedtük a konzervjeinket. Nem sokáig vidámkodhattunk, fegyveres őrök érkeztek kutyákkal, mennünk kellett. Végül a pályaudvaron aludtunk. De olyan is volt, hogy egy olasz városban bolyongva egy rendőr – akitől egyébként csak azt akartuk megtudni, merre van egy kemping – egyből a lakására vitt minket, és bemutatta az egész várost, remekül szórakoztunk egészen addig, míg az édesanyja meg nem érkezett, és ki nem vágott minket a belvárosi pecóból.

Azt sem felejtem el, amikor Beával Helsinkiben landoltunk. Beosztottuk a feladatokat, ő szerzi be a repjegyeket, a kompjegyet Helsinki és Tallinn között, a buszjegyeket Tartuba, én intézem a szállást. Csak a finn fővárosba érve mertem bevallani, hogy én elfelejtettem az egészet. Úgy emlékszem, mintha Bea kiabált volna. Aztán csüggedten buszra szálltunk, tekintetünket két szőke fiúra meresztve. Megszólítottak, kiderült, kint a Nokiánál dolgozó magyarok. Csodás estét töltöttünk náluk, és megkaptuk a kulcsot, hogy visszatérvén se legyen gond, hol hajtjuk álomra fejünket. Tartuban – jobb ötletem nem volt – az egyetem magyar tanszékére vetődtünk be. És ott is szerencsénk volt: a magyar szak vezetője kölcsönadta nekünk egy hétig a nyaralóját…

Sok ilyen vagy hasonló megesett velünk, ugrottunk ki szálloda ablakán, kempingkerítésen, mert pénzünk az nem volt, aludtam fészerben, három kisgyerek között, patkány lakta réteken. Egyszóval: valahogy mindig volt. És ha totál ideg lettem volna, az sem segített volna sokat a helyzeten. Szeretnék visszakerülni ezekbe az elengedett lelkiállapotokba, és szeretném, ha Ági tudna hol aludni holnap… Ő még mindig olyan, mint amilyen régen én voltam, és amilyen újra lenni szeretnék! Sok szerencsét!

Figyelmébe ajánljuk