A japán szerző összes magyarul megjelent regényét olvastam, de A homok asszonyát egyik sem tudta túlszárnyalni. Az viszont olyan könyv, amit állandóan továbbgondolok, újraolvasok, leragadok egy-egy mondatánál, elképeszt újra és újra. Nehezen is írok róla, a téma – hogy képben maradjak – kipereg az ujjaim közül, soha el nem készülő homokvár. Maga a szüzsé szimpla: egy lepkegyűjtő eltéved, és egy homokvárosba kerül, ahol egy nővel kell élnie, és folyamatosan arra kényszerítik, hogy lapátolja a homokot. Lázadás, betagozódás, belenyugvás. És a homok alig fogy, ha fogy egyáltalán. Talán csak azzal tudom illusztrálni a könyv adta érzést, ha leírom a fotózás történetét. A kép előző hétvégén készült, Pesthidegkút mellett, egy bányaterületen. Egészen elképesztő vidék, törmelékek, régi székláb, itt-ott kinövő kórók, egy-egy magányos fa. Egy kavicsdombocska mellé telepedtünk le, néztük, hol készüljenek el a felvételek.
Fotó: Dala Gábor, Ruha: Tóth Virág
Elmentem a vidék pereméig, és akkor terült elém a völgy. Csak homok és homok mindenütt, erősnek tűnő homokfal árnyékában. Kúpok, gúlák homokból, statikus látvány, ha éppen csak odapillantasz. De fél óra múlva már láthattam a folyamatokat. Láthattam a kegyetlen, könyörtelen munkát, amit az elmúlás mozgat – legalábbis emberi szemszögből. Kis erőgyűjtés után megkerestük az utat, ami a szakadékba vezet, és elnyelt minket a homok. Gondoltam, megmászok egy ilyen dűnét, nekifeszültem. És elkezdtem süppedni, mozgott alattam az egész finomnak tűnő, ám mégis kíméletlen anyag. Részvétlenül húzott magához a homok, a finom szemcsék elnehezültek, erős indákká váltak: le kellett feküdjek, hogy a lavinát megakadályozhassam. A homokban elfeküdve, egypercnyi pihenővel viszont megállt a történetem. Az eget láttam, az ég perspektívájából magamat, hagytam, hogy akár a homokszemcsék, húzzanak a nap sugarai is. Két elementáris erő feszült egymásnak, méltó ellenfelek, a közöttük kialakult erőtér megtartott engem is, legalábbis egyetlen, elemelt pillanatig. Majd elég volt egy rossz mozdulat, és megindult a homok. Bekúszott a combjaim közé, bemászott a füleimbe, nem tudtam pislogni, porhintés a szemeimbe, végül már azt hittem, megfulladok: homokot lélegeztem, homok kaparta a torkomat, nem láttam át a homokon. Nagy szél kerekedett, ekkor már küzdenem kellett, kijutnom az ösvényhez, a szilárd talajhoz, a valósághoz. Víz kellett, tiszta levegő, beszéd. De sokáig nem fogom elfelejteni, milyen küzdeni a homokkal: holott a harc el sem kezdődött. A homok (és kitágítva a természet, vagy Abe Kóbóval gondolva a lét abszurditása) úgy győz, hogy közben nem is versenyzik veled.
