Az 1936-ban megjelent regény a szerzőnő fő műve. Hozzám véletlenül került. Felhívott egy ismeretlen férfi, aki éppen akkor olvasta, és azt mondta, valahogy engem látott benne, csak annyit szeretne mondani, hogy olvassam el, biztosan inspirálna. Elolvastam, eleinte nem inspirált. Valószínűleg rosszkor jött, van ilyen, átfutottam, kicsit dühös is voltam az idegenre: mit gondol ez rólam, miért éppen nekem stb. De azért csak nem került a könyv az elfekvő dobozokba, amikben a már-biztos-sosem-veszem-kézbe könyvek pihennek, ott maradt a polcon, végül is kicsi, vékony, látszólag ártalmatlan, miért ne.
Fotó: Mészáros László
A képen a karom és az arckifejezésem már-már férfias, mégis van valami megfoghatatlanul nőies az egész kompozícióban. Bár a háttér teljesen művi – egy stúdióban voltunk, a stylist kintről hordta be a földet, műavart, az ágakat, és a Hold is csak fel van helyezve az égre –, az összhatás a buja természetet idézi. Privát valóság, ha nézem, szinte ott vagyok, de persze ezt csak kívülről gondolom, belülről tekintve nem lehet (nem tudok) elveszni. Valahogy így nézem én is az Éjerdőt. Személyesen, de azért távol az intimitástól. Úgy vonz, hogy nem kapcsolódik. Pikáns csemege, kóstolgatni kell, ízlelgetni, megnézni jó közelről. És hagyni, hogy a maga (magunk) módján hasson ránk… Ha másért nem, hát a nyelvezete miatt, ami vegytiszta költészet: „Teste a növényi élet textúráját viselte, alatta pedig valami széles, porózus és álomnyűtte vázat érzékelt a szemlélő, mintha az alvás, e romlás hálóján akadt volna fenn a lány a látható felszín alatt. Fejét derengés övezte, amilyen a természetes víz határai körül foszforeszkáló fény – mintha az idétlenül ragyogó rosszra-fordulások sorát aludná végig, s ez volna az élete – zavarba ejtő struktúrája ez a született alvajárónak, ki két világban él – gyermekség és banditaság metszéspontján. Akár a Vámos Rousseau egyik festményén, úgy feküdt a szalonba szorult dzsungel közepén (a falak, felfogván ezt, elmenekültek), fejadag gyanánt a húsevő növények közé vetve.” (Széky János fordítása).
Ez a fajta szürreális, már-már tapintható líraiság az egész könyvet átszövi. Tényleg olyan az egész, mintha indák kúsznának a tudatunkra, elmossák a határokat (személyiségek és nemek közöttieket, érzékek közöttieket, létállapotok közöttieket). Nem párhuzamos valóságot képeznek a sorok, nem azt mutatják, még mit is lehetne: beárnyalódnak a tudatunkba a sorok és a képek, és később ott virágzanak ki, ahol egyáltalán nem számíthatnánk semmire…
