Ignotus bájos költőnek nevezi. Először az ugrott be, hogy én bajosan címkézném annak. Aztán persze leesett, mire gondol a neves szerkesztő. Tényleg van valami báj abban, ahogy Tennyson tudomást sem vett arról, mi zajlik a korabéli Angliában, hanem csak írta következetesen a saját verseit. (Tandori és „engesztelhetetlen” verebei ugranak be első párhuzamként…)
Múltkor vitatkoztam egy közeli ismerősömmel. A szememre vetette, hogy én a legteljesebb káosz közepette (gondolt itt elsősorban a politikára, közhangulatra) a blogomon és a cikkeimben meg sem említem, mi az, amiben élünk. Kiemelte, hogy csaknem szívszélhűdést kapott, amikor az egyik napilapban meglátta az eszmefuttatásomat a kozmetikai szerekről (vagy pontosabban egy nő piperepolcának a férfielmére gyakorolt hatásáról) a súlyos állapotok, társadalmi viták kivesézésének szentelt cikkek közepette. Egyszerűen megkérdőjelezte a tényt, valóban normális vagyok-e, ha nem a (szerinte) életbevágó kérdésekkel foglalkozom. Kinek mi vág az életébe. És mi a célja a közléseivel. Én gyakran gondolom magamról, hogy tárcákban, publicisztikákban egyetlen célom van: a szórakoztatás – persze elgondolkodtatva, mert az áradó stupiditással én magam sem tudok mit kezdeni. Hogy az írásaim kis szigetek legyenek (éppen úgy, mint a már emlegetett napilapban a kőkemény sorok között egy mosolynyi szünet).
Fotó: Blup!
És a verseimmel sem akartam sosem üzenni, közéleti mondanivalót kifejteni. Hiszen, és megint idézek Ignotus Tennyson-esszéjéből: „Művésznek semmi egyéb kötelessége nincs, mint hogy olyan legyen, amilyen. Nincs barbárabb értetlenség, mint amely Goethének vetette volt szemére, hogy mialatt körülötte patakokban ömlik a vér, ő azt figyeli meg, hogy annak színén milyen szivárványba áll össze a fénysugár. Igaz, hogy Tennysont még az optika sem háborgatta, s nemcsak azt nem venni észre rajta, hogy a Palmersten s a Disraeli kortársa volt, hanem azt sem, hogy a Darwiné. De ez sem baj.”
Először a Lady of Shalott című versét ismertem meg (nem csoda, az a legismertebb), a híres kanadai sorozatban, a Zöld Orom Anne Shirley-je szavalta mindig égnek meredő szemekkel, romantikus elfátyolozottsággal a hangjában. Mélyen belém ivódott ez a kezdés, „Éjre éj, és napra nap…” (ráadásul beütött utána a Lorena McKennitt-féle feldolgozás is), olyannyira, hogy magam is megírtam a verziómat The Lady of Sas Street címmel… Shalott asszonyának szenvedését a mai napig át tudom érezni. (Biztosan sokan olvasták Agatha Christie-nek A kristálytükör meghasadt című krimijét – az is ezt a verset veszi alapul.) Aztán jött a többi, látszólag könnyű kézzel megírt darab. Nincs is jobb, mint egy édes tavaszi napon kiülni a kertbe vagy az ablakba egy karcsú Tennyson-kötettel, és megérezni, ahogy összecsendülnek a mesterien rímelő sorok a fák lombjainak szeszélyes zúgásával…
A képen természetesen én vagyok Shalott asszonya. Tartom a szívem, ameddig tudom.
