A nővérek közül tőle olvastam először, ráadásul egy hülye Hahota-vicc miatt vettem le a polcról a vaskos kötetet. (Maga a szerző három folytatásban adta közre annak idején.) (Szégyellem is leírni a viccet, de sajnos rá kellett jöjjek, hogy a humorom az évek során sem cizellálódott. Ugyanúgy csak vinnyogva tudtam előadni a húgomnak – őt hívtam fel ugyanis, hogy leírhatom-e ezt, amire egyébként azt válaszolta, hogy inkább ne… De mégis leírom, hátha: „– Mi a vécés néni kedvenc olvasmánya?” „– Az Üvöltő szelek.” Hahahhahahaha.)
Szóval még az általános iskola vége felé, nyári szünetben, a gödi nyaraló tornácán kezdtem el a regényt egy enyhén hűvös reggelen. És két nap múlva, a helyemről alig-alig mozdulva be is faltam az egészet. Halálosan szerelmes lettem Heathcliffbe, az igazi férfit testesítette meg, nagy volt, fekete, halálosan tudott szeretni és gyűlölni – képes volt mindent megtenni a nőért, akit szeret, és később ugyanilyen hegyeket mozgató, már-már ősi állati energiával vetni magát ellene is. A mai napig él bennem a saját Heathcliffem, az ördögi férfi, aki a szerelmébe roppant bele. (Ezáltal szoros rokon bennem a Nagy Gatsbyvel, akiről természetesen fogok még írni, és a másik Brontë, Charlotte Mr. Rochesterével, akiről szintén…)
A nővérekről (és apjukról) a drámaíró páros, Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba írt csodás egyfelvonásost Brontëk – lápi idill címmel, ahol a lányokról kiderül, hogy nem is lányok, hanem három szakállas férfiről van szó, akiket apjuk, a jóságosnak mutatkozó Patrick nevel az angol lápvidéken, és aki alig tudja tomboló ágyékát féken tartani harmatos „leánykái” láttán. A lányok folyamatosan hímezgetik szemfedőjüket. Emily Táncsiccsal levelezik a szenvedés fontosságáról, a legviccesebb dráma, amit valaha olvastam. Be is mutatták annak idején a Spinozában, háromszor is megnéztem, és aki mellettem ült vagy mögöttem, vagy bárhol, az nem volt irigylésre méltó helyzetben: a könnyeim folytak, szinte átharaptam a kezemet, de így sem tudtam visszatartani a fel-feltörő nevetést…
Fotó: Dala Gábor Ruha: Tóth Virág
A regényhez másik képet szerettem volna, megvolt bennem, a még gyermek Catherine-t akartam megjeleníteni a lápon (sár is megfelelt volna). Ám a legutóbbi fotózáson hatalmas szél kerekedett, tépte, csavarta rajtam a nagy, vérszínű ruhát. És bevillant: ez az Üvöltő szelek. Catherine áll – már későn – az érzelmeinek viharában, de még abban a pillanatban, amikor nem döbben rá, hogy nem játszi kis szellőről van szó, hanem elemi csapásról, ami annyi mindent maga alá temet végül…
