Karafiáth Orsolya

Szeretek kiállításokat megnyitni, és bátornak tartom azt a művészt, aki épp engem kér fel erre. Hiszen én nem vagyok művészettörténész, sokkal inkább arról írok, ami megmozgat, kapcsolódik hozzám egy-egy alkotó munkáiban.

Már megint egy olyan szerző, aki érthetetlen módon nem lett mérhetetlenül népszerű nálunk. Csak szűk körben éltetik nálunk a hazájában ünnepelt szerzőt, és eddig egyetlen regényét jelentették csak meg magyarul, a Berlin Bluest. Persze Sven – szerintem – nem csupán mint író érdekes.

Izgalmas projektbe csöppentem megint, a Halott Könyvtár – könyvek olvasatlanul címűbe. Az egész voltaképpen egy több mint 5000 kötetes könyvinstalláció, videókkal megspékelve. Ezeken a felvételeken a felkért alanyok (közöttük én) beszélnek az úgynevezett Halott Könyvtár könyveihez, meg úgy általában a könyvekhez, könyvtárakhoz kapcsolódó viszonyukról.

A Stílusgyakorlatokat kismilliószor meg kellett néznem, a barátnőm ugyanis szerelmes volt Bán Jánosba. Gimi után voltunk, szabad egyetemisták rengeteg idővel, és még tudtunk lángolni voltaképpen bármiért és bárkiért.

Bázeli búcsú a téltől.

Világszerte kultíró, nálunk alig ismerik. 2009-ben jelent meg itthon a Szerettem másképp is című regénye, ami mintha kissé elsikkadt volna. Én is csak azért kezdtem el olvasni, mert a fülszövegről bevillant: nagyjából semmit nem tudok a norvég fiatalok életéről.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy a mínuszok lefagyasztották az agysejtjeimet, gyorsan leszögezem: nem, nem tébolyodtam meg. Nem gondolom, hogy a Hahota (és a benne fellelhető anyagok, különös tekintettel a Humor-morzsákra vagy a Derű-tablettákra) szépirodalmi magasságokba emelkedne. Azt viszont állítom, hogy a Hahota már-már művészet: ha innen szemléljük, a kemp maga.

Júliusban írtam utoljára verset. Gyakran van ilyen: akár hónapokon át nem jön semmi, de egyáltalán semmi ötlet, és ilyenkor könnyű kétségbe esni. Amikor befejezek egy szöveget, az olyan, mintha hirtelen minden kifutott volna belőlem. Általában egy-másfél hétig nem zavar dolog, de utána elkezdek nyugtalan lenni. Persze ebben benne van vastagon az is, hogy egyetlen állapot sem hasonlítható ahhoz, mint amikor írok.

Minden évben január–február környékén újraolvasom Salinger könyveit. Nem sok van, két este alatt végzek velük. Fura módon nekem nem a Zabhegyező a kedvencem, azt épphogy csak kedvelem, hanem a Franny és Zooey, valamint a Kilenc történet (azon belül is a favoritom a Ficánka bácsi Connecticutban és az Alpári történet Esmenek, szeretettel címűek) állnak hozzám a legközelebb.

Azt hiszem, ez az a kérdés, amit eddigi életem folyamán a legtöbbet feltettek nekem, ha interjút kértek tőlem, ha társaságban arról került szó, hogy mivel is foglalkozom, vagy csak úgy, jobb híján, ha döglődött a beszélgetést. Általában kitérő választ szoktam adni, mert nem igazán gondoltam eddig bele, tényleg, hogyan is írok.

Mint olyan sok klasszikus, a Skarlát betű is csak felnőttként került a kezembe. Ráadásul egy fura véletlen kapcsán. A kedvenc aukciós site-omon vannak igazán fura felhasználónevek, és egy időben rákattantam arra, hogy megfejtsem, ki miért választja magának azt, amit. (Régebbi kedvenc elfoglaltságom a negatív értékelések elemezgetése volt – de erről majd máskor.)

„Három hete hajat se mostam. Hét éjszaka nem aludtam. Anyám azt mondta, nem létezik, hogy ne aludtam volna, képtelenség ennyi ideig nem aludni, de ha aludtam is, legfeljebb csak nyitott szemmel, mert hisz végig követtem az ágy fölötti óra másodpercmutatójának és óramutatójának zöldesen fénylő kör- és félkörútját, teljes hét éjszaka anélkül, hogy egyetlen percet vagy órát kihagytam volna. Ruhát és hajat azért nem mostam, mert tiszta őrültség lett volna.”