52/6. Hahota

KOmplett

Mielőtt bárki azt hinné, hogy a mínuszok lefagyasztották az agysejtjeimet, gyorsan leszögezem: nem, nem tébolyodtam meg. Nem gondolom, hogy a Hahota (és a benne fellelhető anyagok, különös tekintettel a Humor-morzsákra vagy a Derű-tablettákra) szépirodalmi magasságokba emelkedne. Azt viszont állítom, hogy a Hahota már-már művészet: ha innen szemléljük, a kemp maga.

Túlzások nélkül kijelenthetem, hogy sajátos csoportot alkotnak azok, akik a Hahotán nőttek fel. Komolyan górcső alá vettem a problémát, nem vicceltem. (Persze a legfőbb vizsgálati alanyom én magam, és egypár barátom voltunk, de így is messzemenő következtetéseket lehetett levonni.) Akinek a Hahotán cizellálódott a humora, az – ha nem is éppen kifinomultabban, de – mindenképpen másképp nevet.


Fotó: Czapáry Veronika

Sosem felejtem el a gyerekkori vonatutakat, az álmos délutánokat. Mindig megkaptam az aktuális számot (már remegve vártam), és elmerültem a humor tengerében. Világéletemben szabálykövető, rendes ember voltam, talán innen az egész. Ha nekem valamire azt mondták, hogy az vicces, én azt elfogadtam tényként: nem kérdőjeleztem meg hát, hogy amit ezekben a kis füzetekben találok, az bizony nagyon-nagyon fergeteges. És szögezzük le gyorsan: ma is ezt gondolom. Annak ellenére, hogy gyakran egyedül maradok a véleményemmel, ismerőseim nem hajlandók velem hahotázni. Aki a Hahotán nőtt fel, az megtanulna: a humor határai rugalmasak, bármeddig tágíthatók, a vicc felfedezhető abban is, amiben nincs. („Félelmetes a humorod, már-már nem is humor” – ezt nemrég olvastam, elfelejtettem hol, de passzol.) Nézzük például az alábbi rajzocskát, amin tegnap alaposan összevesztünk L.-lel.

Hahota


Hahota

Fotó: Hahota

Szerinte ezt gáz kimásolni, ezen rajtam kívül senki nem nevet. (Mondanom sem kell, én fél napot pusztultam rajta, ebben a kis rajzban ott a humor esszenciája. Ezek a művek mindig a címmel együtt teljesednek ki, és kapják meg teljes pompájukat!) Meg hogy úgy általában is: vegyem már észre, hogy az én vicceim, amit állandóan hintek a neten és társaságban, egyáltalán nem nevettetnek meg senkit, csak azon nevetnek, hogy nekem van merszem előadni egy ilyen baromságot. De kérdezem én: hát nem viccesek az alábbiak? (A két ABSZOLÚT favoritom jön, amit a világ legjobb vicceinek vélek.)

Társaságban kérdezi Feri Zsoltit: – Te, miért nem nevettél a Kovács viccén?
Mire Zsolti: – Utálom Kovácsot. Majd otthon röhögök!
Vagy:
János panaszkodik a vendégének: – Nagyon szeretek itt lakni, csak egy a baj. A szomszédból esténként már vagy tizenöt éve őrült gyerekzsivaj hallatszik.
A vendég szeme elkerekedik: – Szent ég, ennyi gyerekük születik mindig?
Mire János: – Á, nem, magnófelvétel!

És tudnék még idézni. De inkább álljon itt az, amiben szerintem teljes pompájában kikristályosodik  a Hahota-humor esszenciája, a Többszőr sorozat:


Tegnapelőtt egy irodalmi beszélgetésen a moderátor felvetette nekem, hogy szerinte azért érdekesek a szövegeim, mert a legszimplább megjegyzés mögött is egyfajta fájó komikum húzódik meg. Erre azt feleltem, hogy lehet, hogy így van, de ez már nálam ösztönös: összemosódtak a regiszterek, és különben is, azt már régen realizáltam, hogy másoknál nem ott vannak a határok, mint nálam (kijön ez például közösségekben, moziban, de főleg a színházban, ahol én végigkuncogom az egészet, míg mások értetlenül bámulnak és pisszegnek rám). Persze néha tudom, hogy ezek a poénok szinte már rosszak, de ettől még jobban elkap a jókedv, és innentől nincs megállás. Egyébként sajnálom, hogy a régi gyűjteményem elveszett, de sikerült a nagyját, majd az összes számot összevenni aukciós szájtokról, piacokról. Viszont a Hahota 1 megszerezhetetlen. Tudom, hogy kincs, de akinek megvan, jelentkezzen már, bevinném gépbe az egészet – érdekelne, honnan indult az őrület. Hiszen világosan látszik évfolyamról évfolyamra, hogyan lettek az alkotók egyre bátrabbak és önkritikátlanabbak, ami mindig segít a bennünk élő tébolyt kivirágoztatni. A középidőben már odáig jutottak, hogy színdarabok is kerültek a füzetkékbe. Kedvencem a fogorvosos jelenet, amit egyszer még szeretnék színpadra vinni. Abból búcsúzom a kedvenc humor-bonbonommal:

Kérdi az orvos: – Melyik foga fáj? Alsó? Felső?
Mire a beteg: – Nem. Király, ász!

Nos, ez tényleg jó! Kívánok mindenkinek ennyi vidámságot ebben a nagy hidegben, hiszen a nevetés izommozgást generál, ami segít a testhőt megnövelni! (Az alább látható kis képregényt Czapáry Veronika készítette egy felolvasóest után. Csak illusztrálandó, mire képes egy kis hahota…)




Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le a figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.