Az ünnep a húsvét előtti hetedik vasárnap után, hétfő hajnalban kezdődik, legkorábban február negyedikén, legkésőbb március 10-én tartják, a bázeli a legnagyobb egész Svájcban. Nem mennék bele a buli történetébe, a lényeg úgyis az, hogy egy középkor óta tartó hagyományról van szó: olyan az egész, mint egy hatalmas karnevál, és a cél annyi: vegyünk búcsút a téltől, valamint az előző év nyűgeitől, bajaitól.
Az egész dolog önszerveződő, és hetvenkét órán át tart. Hatalmas, ronda maszkokban vonul a tömeg, megvannak a hagyományos figurák is, mint az Alte Tante vagy a hatalmas orrú, rút férfifej, félelmet keltően bámulnak ránk mindenhonnan. Háromnegyed négykor érünk a Münster elé, a tömeg már begyűlt. Igazítják a kosztümöket, készülnek a muzsikusok. Bámulatba ejtő, ahogy működik az egész: a jelmezek hagyományosan csoportokba tömörülnek, láttam majdnem százfős majom-, illetve farkascsapatot, komplett nagyzenekart, a Grimm-összest egyben. Öregek és fiatalok egyaránt beöltöztek, vártuk, hogy kongasson a templomi harang. És négy óra lett. Ekkor a város minden fénye kialszik (a kirakatokat is előre lesötétítették), és felharsan a zene, a gugge-musik, amit a csoportok játszanak a fura furulyaszerű (vagy inkább furulya és síp és fuvola keveréke ez, fülsiketítő hangja van) hangszeren, és dobokon.
Megindulnak a sorok, több órán át haladunk a városban fel és alá, a zene tényleg elönt minket. Fényt csak a sisakokra rögzített lámpások adnak. Hömpölyög a tömeg ebben a kaotikus hangzavarban, könnyű átvenni a ritmust. Én, a tömegiszonyos észre sem veszem, hogy hol vagyok, belém épül a látvány és a hang. Szinte reggel értünk haza. Legendás rossz alvó vagyok, de most könnyen belezuhantam az álomba. Az összes addig látott figura mintha egy megelevenedett rémálom része lett volna, mégis gyógyító hatással voltak rám. Ám ma délutánig nem gondolkodtam el a dolgon – a lényeg a délutáni felvonuláson esett le. Megint sodródtunk a feldíszített kocsik, traktorok mellett, fejünkre ömlött a konfettizápor, és a világosban jobban szemügyre vehettem a képtelen figurákat. A csontvázakat, a zombikat, a régies parasztgúnyákat. Valamint az aktuális üzeneteket.
Mert mindig telítve van politikával és az elmúlt év gondjaival a forgatag. Mintha egy összefoglalót látnánk a lezárt 365 napról. hatalmas lufik, rajta az euró jele, görögnek öltözött autókaravánok, az uborkavész megtestesítői, Steve Jobbs-emlékcsoport. Néztem az elmúlt időt, és belém hasított a felismerés: ugyanazt érzem, mint majdnem nyolcszáz évvel ezelőtt az év- és télbúcsúztatók. Mennek sorban a ronda jelmezek, azaz még elvonulnak egyszer (utoljára) a borzalmak előttünk, hogy kezdődhessen végre az új. Hosszú hónapok után most volt az első nyugodt éjszakám.
