Még tizenhét évesen jelöltem be ezt a részt az Üvegburából. Ezt, és azt, amikor a szekrényében sorjázó ruhákat döglött halakhoz hasonlítja. Nem tudom, miért emeltem éppen ezeket ki, hiszen tizenhét évesen még nem vert le soha úgy igazán a depresszió, nem tudtam, milyen érzés az: nem aludni. Akkoriban elegánsan rossz hangulatunk volt mindig, spleennek neveztük inkább, undorított bennünket (a három jó barátnőt) az egész, minket körülvevő kicsinyes világ. Aztán, mikor megtörtént, hogy már két hete nem keltem fel az ágyból, és hiába ettem egyre növekvő dózisokban a nyugtatókat és altatókat, csak nem tudtam aludni (vagy legalábbis nem éreztem, hogy aludtam volna), amikor nem lehetett hozzám szólni, mert csak sírtam, és taxival kellett elvinni pszichiáterhez is, megértettem valamit Plathból. Az első ilyen periódusom után újra kézbe vettem a könyvet, majd a második után (akkor már 25-26 lehettem) közel kerültem a verseihez is. Pedig nem jó érzés az, ha valakihez, aki ilyen mélyen van, tudsz egyszerűen, belülről közeledni. (Emlékszem arra is, hogyan érintett, amikor megtudtam, hogy Plath fia se természetes halálnak halálával halt… Apám is depresszióban szenvedett, én is, néha sűrűbb, néha ritkább hullámokban, ha a hajlam ennyire örökölhető… De persze ez most csak józan para, már-már nyavalygásnak hat – amikor nincs józanság, ijesztőbb.) És mindig minden ugyanúgy kezdődik, ahogy Plathnál is. Elkezd a gondolkodás leszűkülni (kiegészül olyasmikkel, hogy most akkor biztosan a fókuszált aggódás miatt kialakul a rák is mellé), és mindig ugyanaz a furcsa, levert fáradtság, naphosszat: „(…) elgondolkodtam, miért van, hogy már nem vagyok képes végigcsinálni, amit tennem kellene. Ettől elszomorodtam, elfáradtam. Majd azt kérdeztem magamtól, miért nem vagyok képes legalább arra, hogy fejest ugorjak abba, amit nem szabadna tennem (…), és ettől még szomorúbb és fáradtabb lettem.” Fura, de ha kezdődik (ha biztosan érzem, hogy jön a depresszió – mint most is), akkor a Naplókat és a verseket is előveszem. És tud biztatni mégis (hangozzék ez bármily paradoxul), ilyen sorokkal: „Én szerzek helyet magamnak, különös, elég kicsiny helyet, ahonnan mégis eléggé kilátni, mely mégis elég tágas ahhoz, hogy boldog lehessek benne.” Kis felmentéseket ad (még ha tudom, mi lett a vége, hogy leír olyanokat, amiket én is gondolok magamról: hogy lustának született, hogy állandóan kell neki az elismerés, hogy neki sincs memóriája, nagyon könnyen felejt. És aztán becsapnak az olyan mondatok, amiktől majd megint ébren hánykolódom, hogy „Az agy teszi, csak teszi a magáét, szövögeti a hálóját”, és megint meglep a félelem az őrülettől. Gyakran képzelem el a bezárt szobáját, ahol az utolsó nagy verseit írta, például a legutolsónak tartott Krátert. És ez is egyszerre borzongat is és vigasztal, hiszen azt mondja, rögtön az első két sorban, hogy: „A nő kiteljesül / Halott. (…)”, és zárásképp: „A Hold nem szomorkodik, / Csontcsuklya alól figyel, // Látott már ilyet, / Kráterei hasadnak, hívnak.”
A fotó az egyik depressziós periódusomban készült, véletlenül. És csak utólag vettük észre az arcom előtti fényből azt a másik arcot.
