Fotó: Koronczi Endre
Aztán a regény beütött. Márciusban jelenik meg a szerző második könyve, aminek én írtam az utószavát. Legalább olyan szuper, mint az első, bár nehéz azt mondani, hogy második részről van szó, hiszen az új könyv, melynek címe Mégis van apám, voltaképpen a Szerettem másképp is előzménye inkább: azokról az évekről szól, amikor hősünket nem Jarle Kleppnek, hanem Jarle Orheimnek hívták. Az eredeti cím ez: Az Orheim csapat, de kétlem, hogy a magyar piacon ez bármilyen szinten beüthetett volna, mint ahogy a Szerettem másképp is originális verziója sem. Az ugyanis így hangzott: A férfi, aki Yngve-t szerette. Nos, az Yngve eléggé női névnek tűnhet, pedig pont az a csavar benne, hogy a fiú, Jarle veszélyes területre téved, egy fiú osztálytársába szeret bele.
Különös, szép könyv a kamaszok útkereséséről, a tabukról és eltörlésük lehetetlenségéről. Jarle egy teljesen tipikus norvég kamasz. Ám ahogy ezt leírom, leugrik a képernyőről a nemzeti kitétel: teljesen mindegy, hogy norvég avagy sem. Egy tipikus lázadó kamasz, aki nyakig van az útkeresés nehézségeiben. Anyja egyedül neveli, sorjáznak a nehézségek, mikor a nő elveszíti a munkáját, a rendszeresen ivó, nem velük élő apa nem túl nagy segítség ilyenkor. És mit tesz a fiú? Fura barátai vannak, mint Helge Ombro, a suli lázadója (érdekes kapcsolatuk kialakulása a Mégis van apámban bomlik ki igazán), szép barátnője, Katrine, és zenekara, a nemrég alapított Matthias Rust Band. Punkok természetesen. És természetesen élik a szokásos cigizős, hétvégén berúgós életet. Ebbe a képbe sétál be az új fiú, Yngve, aki gyökerestől felfordítja Jarle életét. Maga sem hiszi el, mi történik, csúszik bele a veszélyes érzésbe, hazudozik jobbra-balra, és a szégyene erősebb nála. Nem tudja, hogyan kell védekeznie a szerelem ellen, illetve hogy kell-e védekezni egyáltalán.
Később akartam írni a szerzőről, de a véletlen megint közbeszólt. Pár napja Koronczi Endre kiállításán (Inda galéria – Free Will – Szabad akarat) vezettem tárlatot, amely kiállítás központi kérdése a szabadság akarhatósága volt, illetve a szeretet/szerelem determináló erejének kérdése. (Jobban most nem mennék ebbe bele, mert Endrének külön posztot szánok.) És ott, a munkavédelmi eszközök között jött az ötlet: itt kell megcsinálni a képet, a két love feliratú tábla között, nyakig bevédve. Mert a legnagyobb kérdés az, hogy mi óvhat, burkolhat be minket, ha jön a szerelem. Az az érzés, ami semmiképpen nem a szabadság felé lök minket… És hogy mi van akkor, ha kétféle szerelem között állunk, védtelenül?
