Nem értettem például a Kabbe, vagy a Rohadek nick nevű eladót, szívesen utána jártam volna, hogy szép ezüst ékszereiket, antik lakberendezési tárgyaikat miért épp ezzel a bizalomgerjesztő cégérrel (mert ugye ezeken az oldalakon a név maga a bolt portálja is egyben…) próbálják eladhatóbbá tenni. Sokan regényhősök, filmszereplők neveit választják, ezek számomra az érdekesebbek.
Pár évvel ezelőtt így futottam bele a Hester nevű eladóba is. (Oké, tudom, a tanulmányaim során minimum kötelezően be kellett volna ívódjanak a nagy női hősök nevei, de mivel memóriám olyan amilyen, ha hallottam is Hester Prynne-ről, azonmód kiment a fejemből.) Épp ezzel egy időben készültünk egy újabb fotózásra Marjai Judittal. A témánk az volt, hogy megjelenítjük azokat a nőket, akik a fittness rabjai lettek. Akik képesek minden idejüket a szépségápolás és egészségmegőrzés oltárán feláldozni, akiknek az életterük szép lassan beszűkül az edzőtermek mélyére. Ám, mint ahogy lenni szokott, a koncepció a második jelmeznél megborult kicsit. Elkészültünk a képekkel, amik engem ábrázolnak mintegy keresztre feszülve a bordásfalak „keresztjén”,
Fotó: Marjai Judit
, és maradt még időnk, energiánk, nálam meg akadt egy másik paróka, másik ruha is. „A Skarlát betű – kiáltotta Judit, mikor rám nézett – most pont úgy nézel ki, mint Hester, épp ilyennek képzeltem.” Okosan bólogattam, hagyta, hogy felfesse rám a jelet, utasításainak megfelelően viselkedtem: szenvedtem. Ám aznap éjjel kezembe vettem a könyvet is, és azóta is az egyik nagy kedvencem. (Bár még inkább nem értem, hogy a cipőkkel kereskedő Hester miért éppen őt választotta…)
Ritka az, ha egy író rögtön a regény bevezetésében magfog, megragad (Hawthorne egy személyes hangú bevezetéssel nyit, mintegy védőbeszéddel – hiszen a könyve iszonyú botrányokat kavart). De később ez az előszó jóslattá vált („És mégis lehet – ó felemelő, boldogító gondolat! -, hogy kortársaim ükunokái jóindulattal fognak megemlékezni az egykori firkászról …”).
A jel egyszerű: egy A betű (adulteress, házasságtörő nő). És azt gondolnánk, ma már nem jelent semmit. Hogy eljött az az idő, amire Hester (és persze az író várt), és ami az ezernyolcszázas évek végén még tényleg a lehetetlen kategóriájába tartozott. „ Mélységesen élt benne a hit, hogy elkövetkezik egy szebb és jobb korszak, majd ha a világ megérett rá, mikor egy új igazságot nyilatkoztat meg az Ég, hogy férfi és asszony viszonyát a kölcsönös boldogság biztos talajára építse. (…) Igen az új igazság apostola asszony lesz, de tiszta és nemes, olyan, aki bölcsességét nem a bánat keserűségéből meríti, hanem az öröm éteri ragyogásából, és egy sikeres élet meggyőző tanúságával bizonyíthatja, hogy a szerelem szent és boldogító.” Valamelyest persze eljött ez az idő, de minden sokkal bonyolultabb lett. És ez üt meg mindig, ha ezt a könyvet újraolvasom. A reménytelenség. Nem hiszem ugyanis, hogy lehet úgymond a kölcsönös boldogság biztos talajára építkezni, mert nem létezik ez a biztos talaj – maximum ideig-óráig, és aztán megint mozdul egyet a föld, és vége, kezdődik minden elölről. Közben pedig hálával kell gondolnunk arra, aki viselte a nőkért a skarlát betűt, mert ezek a művek és ezek a gondolatok adták meg nekünk, ma élő, és a biztos talajt állandóan feldúló nőknek az esélyt, hogy a rombolás a mi saját döntésünk legyen.
Fotó: Marjai Judit
