Az biztos, hogy az évek folyamán nagyon megváltozott az íráshoz – most elsősorban a versírásra gondolok – való hozzáállásom. Amikor fiatalabb voltam, gondolok itt a gimnáziumi időkre, csak úgy ömlöttek belőlem a sorok. Egyszerűen mindenből verset csináltam, ami körülöttem és bennem történt, legyen az egy tényleges vagy képzelt élmény, egy olvasmány (ezért is használtam igen gyakran mottókat), zene, hangulat. Olyan egyszerűen jött minden, hogy én csodálkoztam rajta a legjobban. Valahogy természetes volt az egész. És a legérdekesebb a dologban az, hogy a sok-sok írás között (mert tényleg grafomán voltam, írtam a buszon, az ágyban, a kádban, órákon) egy-egy akadt, ami ért is valamit. Én magam persze nem tudtam szelektálni, jónak tartottam egyszerűen mindent, ami kifutott a kezem közül. Ez a kritikátlanság pedig újabb és újabb írásművekre sarkallt. Volt, hogy naponta egy-két verset is megírtam. Főleg szerelmes költemények lettek ezek, mindig az aktuális lovagomhoz címezve. Szó szerint is: legtöbbször elküldtem imádottamnak a neki írt szövegeket. Akadt, akinek rögvest az eredeti (még kézzel írt) változatot küldtem, így történhetett meg az is, hogy sok zöngeményem nekem magamnak nincs is meg már. Volt egy hatalmas szerelmem, amikor gimi negyedikes voltam. Ő egy évvel idősebb volt nálam, egy punk együttesben gitározott és énekelt, ahol az egyik akkori haverom volt a basszusgitáros. Nos, a fiú, M. csodálatosan nézett ki, hosszú, szőke haja volt, kék szeme, és a tanárképzőre járt. (Így kerültem én is oda – miatta jelentkeztem.) Ő persze menekült előlem, elég furcsa volt akkoriban a fiúzási taktikám. Gondolkodás nélkül átváltottam ugyanis kullancs-üzemmódba. Mindenhol megjelentem, érdekből összebarátkoztam a körülötte lévő emberekkel, nem nagyon menekülhetett. Ott voltam a zenekari próbákon, a koncerteken, a backstage-ben, később aztán az iskolában mindenhol belém botlott, a folyosón, a büfében. Soha nem felejtem el a jeges rémületet a szemében, mikor észrevette, hogy a két legjobb barátját is behálóztam, így kénytelen velem teázgatni és borozgatni, ha nem akar teljesen egyedül maradni. De nem csak követtem ugyebár, hanem a verseimmel is ostromoltam. Szinte hetente kapta postán a cuccokat, a nevére írt akrosztikonokat, a több oldalas érzelmes és terjedelmes vallomásokat. Aztán a láng egyszer csak kihűlt. Érdekes módon a fiú nagyon jó taktikát talált, hogy leállítson: a menekülést felváltotta egyfajta különös udvariasság. Már nem rezdült össze, ha meglátott, sőt elébe ment a követésnek: ő maga hívott el egy-egy buliba. Normálisan beszélgetni kezdtünk. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy jóban vagyunk, sőt elég jóban. (Ez a mai napig így van.) És akkor hirtelen nem tudtam már miről írni. Hol volt a kínlódás, hol a láng? Azt valahogy nem tartottam versbe illőnek, hogy ma is jót beszélgettünk, én pedig nem éreztem magam ma sem az ájulás határán azért, mert hozzám szólt. Pár éve, mikor erről a régi őrületemről beszélgettünk, azt mondta, hogy egy régi verset sem dobott ki, megvan neki az összes. Kétségbeesve kérleltem, hogy adja vissza, hiszen belegondolva így, az évek távlatából, azt hiszem, azoknál a borzadályoknál cikibb dolgok nem léteznek a földön. Ám ő azt felelte, hogy egy fenét adja vissza. Szuper zsarolási alap lesz, ha megromlana köztünk a viszony… Nos, ebben igaza van, tényleg bármit megtennék, hogy azok a sorok soha ne lássanak napvilágot…
Folyt. köv.
