Én, akinek a figyelme mindig szerteszét ágazik, ilyenkor elképesztően koncentrált leszek. Érdekes módon, írás közben nem tudok azon agyalni, hogy milyen rejtélyes betegségeim vannak, pedig máskor napokon át tudom vizsgálgatni magam, a legapróbb jelben is megérezve, hogy nem sok van már hátra. Szombaton például eltévedtem a Rózsadomb alján, nem találtam a barátnőm lakását. Iszonyú volt a havazás, óvatosan araszoltam a kocsik között, alig láttam valamit, és állandóan attól paráztam, hogy éppen akkor csúszok meg, mikor egy kocsi bekanyarodik, és akkor kampó. Ám nem állt meg itt a gondolatmenetem. Mivel az út hosszúra nyúlt, bőven merenghettem azon, hogy elképzelhető, hogy esetleg valami baj van a lábammal, és így, ha megvan a szerencsétlenség, a boncolásnál majd kiderül, hogy amúgy is menthetetlen voltam, és ez a tragédia voltaképpen kész szerencse, mert lassú és fájdalmas pusztulás várt volna rám. És sajnos ezek a beteges gondolatok nem ritkák nálam. Ülök például itthon a gép előtt, a monitor mintha rezegne, és én szinte látom a vérrögöt, ami elindult, aztán már érzem is, belülről figyelem magam, a baj útját bennem, és oda a koncentráció. Megfájdul a fejem (ez már nagyon komoly jel, szólal meg a vészcsengő bennem), le kell feküdnöm azonmód. Ám ha írok, meg sem érintenem ezek a dolgok. Mintha megszűnne a testem, az összes képzelt (vagy ki tudja: valódi) bajával, és tényleg csak a szöveg érdekel. Ilyen értelemben nálam egyfajta terápia is ez. Csak sajnos ritkán, és váratlanul jön. Nos, mivel nyáron írtam utoljára, teljesen elhatalmasodott rajtam, hogy eztán soha többé, és ettől belezuhantam egyfajta oldhatatlan letargiába. Aztán váratlanul jött a megoldás, magam sem értem. Állandóan jegyzetelek (erről a következő írásban), és időnként, ha betelik egy-egy füzet, rendszerezem a felírt dolgokat. Az utóbbi fél év füzete teljesen reménytelennek tűnt, ott feketéllett előttem, úgy nézett ki, mint egy lapos koporsó, ami csak eltemette a gondolatokat. Írogattam ki egyre kedvetlenebbül a sorokat, mikor egy teljes versszakra bukkantam. Nahát – gondoltam, ez egészen jó, bár nem emlékeztem, mikor firkantottam fel. És innentől beindult a dolog. Egész nap nem keltem ki az ágyból (ilyenkor semmi más nem érdekel), és estére meg is volt az egész. Illetve – utólag nézve – megvolt a vers magva. Eltűnt belőlem minden nyugtalanság, csak a szavakra koncentráltam, és arra, kiadják azt a gondolatot, ami abból az egyetlen megtalált szakaszból kibomlott előttem. Végül ott volt előttem egy nyolcstrófás alkotás. Ahogy elkészült, egyből elkezdtem pocsékul érezni magam, mintha zsibbadás lenne a kezemben (érszűkületre tippeltem), és realizáltam, hogy hopp, aznap még egy falatot sem ettem. És közben tudtam: a művem koránt sincs még befejezve. Persze a nehezén (és azon, ami a legnagyobb örömet és átlényegülést okozza) már túl vagyok, innentől az aprómunka következik. És a következő rész, melyben kifejtem majd, milyen gyilkos tud lenni ez az aprómunka, aminek a végén még az is kiderülhet, hogy amit nagy lendülettel megírtam, egy hajítófát sem ér…
Hogyan írsz? 2. rész
Júliusban írtam utoljára verset. Gyakran van ilyen: akár hónapokon át nem jön semmi, de egyáltalán semmi ötlet, és ilyenkor könnyű kétségbe esni. Amikor befejezek egy szöveget, az olyan, mintha hirtelen minden kifutott volna belőlem. Általában egy-másfél hétig nem zavar dolog, de utána elkezdek nyugtalan lenni. Persze ebben benne van vastagon az is, hogy egyetlen állapot sem hasonlítható ahhoz, mint amikor írok.
