52/9. Raymond Queneau

KOmplett

A Stílusgyakorlatokat kismilliószor meg kellett néznem, a barátnőm ugyanis szerelmes volt Bán Jánosba. Gimi után voltunk, szabad egyetemisták rengeteg idővel, és még tudtunk lángolni voltaképpen bármiért és bárkiért.

Szegény barátnőm végül elszánta magát, és üzent Bánnak, jönne már ki hozzá, de mire a színész valóban kijött, már csak négy csinos lábikrát láthatott a pinceablakon át: nyargaltunk, mint a nyulak. Egyszóval a mi bánjánosunk (mert közben én is beleszerettem) olyan lett, mint Zazie-nak a metró.

Queneau olyan figura, akibe biztosan halálosan szerelmes lennék (hevesebben, mint egykoron Bán Jánosba) ha még élne, és ha megismerkedhettem volna vele. Okos (matematikus egyébként), munkássága sokrétű, külseje kellemes, és a humora pont passzol az enyémhez. Voltaképpen a Zazie a metrónnal csábított el teljesen, a regény minden mondatát imádom, ha én is matematikus aggyal (vagy legalábbis jobb memóriával) rendelkeznék, idézgetném agyba-főbe. Maga az alapsztori röviden összefoglalható: Zazie egy vidéki kis lázadozó kamasz, akit fura, a kislány apját egy fejszecsapással kivégző, kissé szabados életű édesanyja rábíz a Párizsban élő nagybátyjára, a szextáncos(nő) Gabriel-re, hogy vigyázzon a bakfisra, amíg ő az aktuális pasijának az ágyában időzik. Egy hétvége az egész, de néha egy hétvége is elég, hogy megforduljon a világ körülöttünk.


Avantgárd regény ez a javából, de könnyű olvasni, a határtalan hülyeség (ami persze sosem az igazán) sodor előre. A stílusa a könyvnek zavarba ejtően könnyed, így még inkább gyomorba vág, ha belegondolunk, miről is olvasunk éppen. A párbeszédek valóban briliánsak, nem állom meg, hogy legalább egy rövidke kis szóváltást ne idézzek Zazie és Charles között:

„– Hát én? Én tetszenék neked?

– A nyavalyát – felelte nemes egyszerűséggel Zazie. Minekutána Charles megemésztette ezt a sarkigazságot, e szavakkal vette fel újra a beszéd fonalát:

– Tudod, fura ötleteid vannak, a te korodban.

– Az már igaz, magam is töröm rajta a fejemet, honnan szedem őket.

– Én aztán igazán nem tudok erre válaszolni.

– Miért mondunk bizonyos dolgokat, és miért nem mondunk mást?

– Ha nem mondanánk, ami a mondanivalónk, nem tudnánk magunkat megértetni.

– És maga, maga mindig azt mondja, amit mondani kell ahhoz, hogy meg tudja magát értetni?

(Megfelelő mozdulat)

– Pedig nem vagyunk kénytelenek mindig azt mondani, amit mondunk, mondhatnánk valami mást is.

(Megfelelő taglejtés.)

– Na, feleljen végre!

– Kifárasztod az agyamat. Ezek nem kérdések.

– De, ezek kérdések. Csak olyan kérdések, amikre nem tud válaszolni.”

A kép jó pár éve készült. Nagyon szeretem a Magvető régi, Világkönyvtár sorozatát, megörültem hát, mikor megtaláltam ezt a fotót, amin egy a Zazie-hoz hasonló haj van a fejemen, és egy olyan kocsmában ülök, amilyen a regénybéli is lehetett, hasonszőrű alakokkal. A két férfi bármelyike lehetne Charles, a szerelmet kereső taxisofőr, illetve Trouscaillion, az álrendőr, és a háttérben is mintha csoszognának a Piskótalábú Mado léptei…

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.