Szegény barátnőm végül elszánta magát, és üzent Bánnak, jönne már ki hozzá, de mire a színész valóban kijött, már csak négy csinos lábikrát láthatott a pinceablakon át: nyargaltunk, mint a nyulak. Egyszóval a mi bánjánosunk (mert közben én is beleszerettem) olyan lett, mint Zazie-nak a metró.
Queneau olyan figura, akibe biztosan halálosan szerelmes lennék (hevesebben, mint egykoron Bán Jánosba) ha még élne, és ha megismerkedhettem volna vele. Okos (matematikus egyébként), munkássága sokrétű, külseje kellemes, és a humora pont passzol az enyémhez. Voltaképpen a Zazie a metrónnal csábított el teljesen, a regény minden mondatát imádom, ha én is matematikus aggyal (vagy legalábbis jobb memóriával) rendelkeznék, idézgetném agyba-főbe. Maga az alapsztori röviden összefoglalható: Zazie egy vidéki kis lázadozó kamasz, akit fura, a kislány apját egy fejszecsapással kivégző, kissé szabados életű édesanyja rábíz a Párizsban élő nagybátyjára, a szextáncos(nő) Gabriel-re, hogy vigyázzon a bakfisra, amíg ő az aktuális pasijának az ágyában időzik. Egy hétvége az egész, de néha egy hétvége is elég, hogy megforduljon a világ körülöttünk.
Avantgárd regény ez a javából, de könnyű olvasni, a határtalan hülyeség (ami persze sosem az igazán) sodor előre. A stílusa a könyvnek zavarba ejtően könnyed, így még inkább gyomorba vág, ha belegondolunk, miről is olvasunk éppen. A párbeszédek valóban briliánsak, nem állom meg, hogy legalább egy rövidke kis szóváltást ne idézzek Zazie és Charles között:
„– Hát én? Én tetszenék neked?
– A nyavalyát – felelte nemes egyszerűséggel Zazie. Minekutána Charles megemésztette ezt a sarkigazságot, e szavakkal vette fel újra a beszéd fonalát:
– Tudod, fura ötleteid vannak, a te korodban.
– Az már igaz, magam is töröm rajta a fejemet, honnan szedem őket.
– Én aztán igazán nem tudok erre válaszolni.
– Miért mondunk bizonyos dolgokat, és miért nem mondunk mást?
– Ha nem mondanánk, ami a mondanivalónk, nem tudnánk magunkat megértetni.
– És maga, maga mindig azt mondja, amit mondani kell ahhoz, hogy meg tudja magát értetni?
(Megfelelő mozdulat)
– Pedig nem vagyunk kénytelenek mindig azt mondani, amit mondunk, mondhatnánk valami mást is.
(Megfelelő taglejtés.)
– Na, feleljen végre!
– Kifárasztod az agyamat. Ezek nem kérdések.
– De, ezek kérdések. Csak olyan kérdések, amikre nem tud válaszolni.”
A kép jó pár éve készült. Nagyon szeretem a Magvető régi, Világkönyvtár sorozatát, megörültem hát, mikor megtaláltam ezt a fotót, amin egy a Zazie-hoz hasonló haj van a fejemen, és egy olyan kocsmában ülök, amilyen a regénybéli is lehetett, hasonszőrű alakokkal. A két férfi bármelyike lehetne Charles, a szerelmet kereső taxisofőr, illetve Trouscaillion, az álrendőr, és a háttérben is mintha csoszognának a Piskótalábú Mado léptei…
