52/9. Raymond Queneau

KOmplett

A Stílusgyakorlatokat kismilliószor meg kellett néznem, a barátnőm ugyanis szerelmes volt Bán Jánosba. Gimi után voltunk, szabad egyetemisták rengeteg idővel, és még tudtunk lángolni voltaképpen bármiért és bárkiért.

Szegény barátnőm végül elszánta magát, és üzent Bánnak, jönne már ki hozzá, de mire a színész valóban kijött, már csak négy csinos lábikrát láthatott a pinceablakon át: nyargaltunk, mint a nyulak. Egyszóval a mi bánjánosunk (mert közben én is beleszerettem) olyan lett, mint Zazie-nak a metró.

Queneau olyan figura, akibe biztosan halálosan szerelmes lennék (hevesebben, mint egykoron Bán Jánosba) ha még élne, és ha megismerkedhettem volna vele. Okos (matematikus egyébként), munkássága sokrétű, külseje kellemes, és a humora pont passzol az enyémhez. Voltaképpen a Zazie a metrónnal csábított el teljesen, a regény minden mondatát imádom, ha én is matematikus aggyal (vagy legalábbis jobb memóriával) rendelkeznék, idézgetném agyba-főbe. Maga az alapsztori röviden összefoglalható: Zazie egy vidéki kis lázadozó kamasz, akit fura, a kislány apját egy fejszecsapással kivégző, kissé szabados életű édesanyja rábíz a Párizsban élő nagybátyjára, a szextáncos(nő) Gabriel-re, hogy vigyázzon a bakfisra, amíg ő az aktuális pasijának az ágyában időzik. Egy hétvége az egész, de néha egy hétvége is elég, hogy megforduljon a világ körülöttünk.


Avantgárd regény ez a javából, de könnyű olvasni, a határtalan hülyeség (ami persze sosem az igazán) sodor előre. A stílusa a könyvnek zavarba ejtően könnyed, így még inkább gyomorba vág, ha belegondolunk, miről is olvasunk éppen. A párbeszédek valóban briliánsak, nem állom meg, hogy legalább egy rövidke kis szóváltást ne idézzek Zazie és Charles között:

„– Hát én? Én tetszenék neked?

– A nyavalyát – felelte nemes egyszerűséggel Zazie. Minekutána Charles megemésztette ezt a sarkigazságot, e szavakkal vette fel újra a beszéd fonalát:

– Tudod, fura ötleteid vannak, a te korodban.

– Az már igaz, magam is töröm rajta a fejemet, honnan szedem őket.

– Én aztán igazán nem tudok erre válaszolni.

– Miért mondunk bizonyos dolgokat, és miért nem mondunk mást?

– Ha nem mondanánk, ami a mondanivalónk, nem tudnánk magunkat megértetni.

– És maga, maga mindig azt mondja, amit mondani kell ahhoz, hogy meg tudja magát értetni?

(Megfelelő mozdulat)

– Pedig nem vagyunk kénytelenek mindig azt mondani, amit mondunk, mondhatnánk valami mást is.

(Megfelelő taglejtés.)

– Na, feleljen végre!

– Kifárasztod az agyamat. Ezek nem kérdések.

– De, ezek kérdések. Csak olyan kérdések, amikre nem tud válaszolni.”

A kép jó pár éve készült. Nagyon szeretem a Magvető régi, Világkönyvtár sorozatát, megörültem hát, mikor megtaláltam ezt a fotót, amin egy a Zazie-hoz hasonló haj van a fejemen, és egy olyan kocsmában ülök, amilyen a regénybéli is lehetett, hasonszőrű alakokkal. A két férfi bármelyike lehetne Charles, a szerelmet kereső taxisofőr, illetve Trouscaillion, az álrendőr, és a háttérben is mintha csoszognának a Piskótalábú Mado léptei…

Figyelmébe ajánljuk