Karafiáth Orsolya

Egyik ismerősöm írt nekem a bloggal kapcsolatban. Hosszan fejtegette, hogy egyáltalán nem szereti, ha okoskodom, ezért ha javasolhatja, inkább maradjak a hozzám leginkább passzoló dolgoknál, amiket még felérek ésszel, egyszóval lehetőleg maradjak a beauty témák kijelölte szűk mezsgyén, mindenki jobban jár. És ha megkérhet, fűzte még hozzá aranyosan, azért a fotókat ilyenkor is mellőzzem, mert azokban neki öröme még nem akadt.

„Ő volt a legnagyobb költőnője Németországnak” – írta róla Gottfried Benn, és van igazság a szavaiban. Érdekes módon nálunk nem olyan ismert, mint hazájában, úgy tudom, itthon utoljára 1972-ben jelentek meg a válogatott versei, Villogó kavicson címmel.

Kedvetlen vagyok, levert. Ahogy a cigarettáról, úgy próbálok leszokni a hírek állandó követéséről is. Egyik sem megy, mindegyik függés tartós és romboló.

Amikor L. meglátta, hogy sátrat vertem a nappaliban, nem tudtam nem észrevenni, hogy a gutaütés környékezi. Nem tudom, valaki próbálta-e már: nem egyszerű feladat.

Megfogadtam, hogy idén átértékelem a viszonyomat a pénzhez, mert a hozzáállásom egy kicsit lehet, hogy beteges. Be kellett látnom, hogy zsugori vagyok.

Szenvtelen, sallangmentes nyelven (de nem érzelemmentesen!) beszél egy családról, amely egykor zsebre vághatta volna a fél világot.

Még mindig a jók, bár tényleg nehéz válogatnom, túl sok van, ami azt jelentheti, elégedett és boldog vagyok. Illetve: hogy annak kellene lennem. De nekem a jó kicsit kevés – emiatt érzem néha elátkozottnak a természetem. Mindig a kirobbanóra, az elementárisra vágyom, csak az mozgat meg, attól érzem, hogy vagyok, hogy érdemes bármit is csinálnom.

Tipikus angliai tél. Nincs hideg, de beállt valami furcsa színű, otthon nem ismert árnyalatú köd, és esik az eső. Ülök a ház ebédlőjében, néha kimegyek a télikertbe cigizni, mellettem a kandallóban ég a tűz. Már az ötödik Karácsonyom itt, kimenekülök az otthoni tébolyból.

Az első két szőrmémet ajándékba kaptam, és évekig pihentek molyirtó-kazettákkal elbarikádozva a gardróbom mélyét. Az ezüstróka boa a nagyi meglepetése volt. Valódi klasszikus darab, megvan a feje, a farka, a kis karmos lábai.

Diótörőnek most van a szezonja, láthatjuk 3D-ben, sőt a napokban megjelent a régi diafilmváltozat képeskönyvben is. Nekem az egész gyerekkoromat beárnyékolta ez a mese, minden évben megnéztük bábszínházban, operában, volt, hogy egy napra mindkettő kijutott, és a végén a mamám ezzel próbált elaltatni is. Feltételezem, hogy későbbi rémálmaim valahonnan innen eredeztethetőek…

Emlékszünk a Grease című film végére, mikor a boldog pár egy csodásan felturbózott álom-autóval elindul az égbolt felé? Nos, volt egy olyan érzésem, hogy Winkler Nóra eleve innen startol. Útközben vagyunk, állomások között, és nem tudjuk (se én, az olvasó, se Nóra, a sorok írója), hogy hová is tovább, de az biztos, hogy az irány jó.