Ám a legtöbbet a Seymour: bemutatás című kisregényből tanultam. Mindenkinek megvannak azok a könyvei, amik hol kisebbet, hol nagyobbat fordítottak az életen. Nekem ez az, ami az egész íráshoz való viszonyomat meghatározta. Több részt bejelöltem belőle, a legfontosabb három gondolat álljon itt alant:
(Mindhármat Seymour írja levélben az elbeszélő új szövegéről)
„Azt hiszem, ez az új novellád éppen az, amire annyira vártál. És valamiképp én is vártam. Tudod, most elsősorban a büszkeség tart ébren. Azt hiszem, ez okozza nekem a legtöbb gondot. És épp temiattad kérlek: ne tégy büszkévé magadra. (…) Adj olyan novellát a kezembe, amely egyszerűen és megmagyarázhatatlan elevenen ébren tart. Tarts fenn hajnali ötig, csak azért, mert minden csillagod feljött, csak azért, és semmi másért.”
„Író vagy valóban, vagy pofás kis történetek szerzője? Nem pofás kis történeteket várok tőled. A zsákmányodra vagyod kíváncsi.”
„(…) a költészet ugye, mégiscsak valamiféle válságos állapot, ha nem az egyetlen válság, mely csakugyan a miénk, és amelyért felelősséggel tartozunk.”
Ezekben a depressziós időszakokban gyakran érzem úgy, hogy egyetlen ember van, aki közel áll hozzám, és az Seymour Glass, aki 1948-ban Floridában öngyilkos lett (pontos leírás az Ilyenkor harap a banánhal című novellában.) Amikor újra ott vagyok a szövegekben, konkrétan azt érzem, mintha mellettem lenne. Ülök álmatlanul, és a rosszkedvem átcsap hirtelen valami értelmezhetetlen életörömbe. És ilyenkor újra tiszta a fejem, tudom, hogy egyedül vagyok, és csak bámulok magam elé. Ez a két mondat jár ilyenkor a fejemben: „Nekem is aludnom kellene, de nem tudok. valakinek kell itt virrasztania a boldog ember mellett.” ; és hogy „Seymour mondta egyszer, hogy bármit tegyünk is egész életünk során, nem teszünk egyebet, mint hogy az egyik tenyérnyi megszentelt földről a másikra megyünk”.
A képen Bea barátnőmmel állunk 2004. augusztus 23-án, a Balaton partján, egy ház előtt. Véletlenül vettük észre az utcanevet és a házszámokat. És nagyon nevettünk, mert azt éreztük, a táblák azt sugallják, hogy ha eztán egy tapodtat se mozdulunk többé, akkor is haladunk, hogy nagyon jó kis hely ez a Szabadság út. Valahogy idekeveredtünk, és innen már könnyű: visz magával. És én tudom, hogy nekem Salinger jó utat mutatott pár mondatával. „Célozni célzás nélkül.”
Utószó, erős zárójelekkel:
Érdekesen vagyok kedvenc íróim külsejével. Távol tartom magam tőlük. Úgy értem, nem feltétlenül akarom tudni, hogyan néznek ki, mert engem nagyon befolyásol ez. (Hogy pontosan miért, arról máskor.) Salingerről is akkor láttam meg az első fotót, amikor már meghalt. Ez is véletlenül történt, épp a narancsos nekrológot illusztrálta a kép, ha a cikket el akartam olvasni, nem tudtam kikerülni. Megütött a látvány, órákon át csak bámultam, később még több képet akartam róla. És én még attól féltem, hogy ronda. Valahogy azt éreztem, hogy Seymourt mintázhatta magáról, sárga fogakkal, vékonyan, esetlenül. De nem: Salinger gyönyörű férfi, az egyik legszebb, akit valaha láttam. Nagy, fekete, erős férfi, hihetetlen pillantással. (Így már érthetőbb a sok fiatal szerető és feleség…)
