- dercsényi -

A cím egyből a lényegre tapint: maga a punci van itt a nevén nevezve. Hősünk (Dani) ráadásul sajtundorban szenved: elég is neki apja egy megjegyzése a "lenti sajtszagról", hogy az aznapi randit hazavágja.

Aki tizenévesen Leia hercegnőnek hívja a jobb kezét, rossz ember nem lehet, annál inkább fanatikus rajongó, olyan, aki órákon át képes elvitatkozni azon, vajh az idős Csubakka kopaszo-dik-e? Rajongani jó, ránctalanítja a lelket, és nyilván filmkészítéshez is megfelelő serkentő. A Csillagok háborúja huszonéves kattantjai (valahonnan Kelet-Amerikaipitéből) 1998-ban elhatározzák, hogy ők márpedig elugranak egy illegális exkluzív vetítésre a Lucas-birtokra, hogy mindenki előtt láthassák a Baljós árnyakat.

Cyborg vagyok, amúgy minden oké Dél-Korea európai szemmel érdekes valami, az ázsiai munkamorál párosodva az amerikai fogyasztói kultúrával néha szörnyszülötteket hoz létre, de a filmművészet dúsan profitál az efféle jelenségekből. A test instrumentalizálásáról Kim Ki-duk csinált filmet (Az idő), a lélek viszontagságairól épp most Park Chan-wook.

Kivágódik a mai Radnóti Gimnázium egykori kapuja, ahol az udvaron már nagyjából 2000 zsidó gyűlt össze - nyilasok terelték őket egybe sebtiben: "senki ne hozzon magával semmit, csak ide megyünk, a Dunához". A kapuban SS-motorosok jelennek meg, majd a jelenlévők legnagyobb megdöbbenésére kikergetik a nyilasokat az ajtón, és elfoglalják őrhelyeiket.

A Párizsban élő művész (Temur Babluani grúz rendező huszonkilenc éves fia) első filmje, az enigmatikus című A 13-as (Tzameti) minden jelentős díjat learatott - 2006-ban Velencében a Jövő Arany Oroszlánját, a Sundance fesztiválon a fődíjat, továbbá 2007-ben a legjobb európai film díját -, és most már a pesti mozikban is látható.

A 2005-ös - fiatal filmkészítőknek kiírt - Pécsi Nemzetközi Filmünnep fődíjas (Arany Benjámin), 2004-ben készült alkotása íme eljutott a "rendes" moziforgalmazásba is. Sőt, van hozzá egy kísérőfilm is: Csáki László Hajnóczy Péter novellájából forgatott rövidfilmje, A hangya és a tücsök (erről lásd keretes írásunkat).

Volt a 80-as években egy '56-os felfutás, egymást érték a forradalomra hol óvatosabban, hol bátrabban emlékező filmek. Mindegyik személyes történetek, egyéni sorsok által beszélt a kollektív tapasztalatról.

Amikor a rendező első filmje, a Japán elején a férfi elhagyja a várost és vidékre megy, megfogalmazódik a kérdés: de vajon mi történik azon az autók lámpáitól pirosló helyen? Reygadas második nagyjátékfilmjében erről beszél.

Tarantino a Kill Billben már megmutatta, mi a különbség az ölés (tömegkulturális reprezentációjának) keleti és nyugati módozatai között.

Annyi kultfilm közt és oly sok viszály után ideért az antikultfilm, a kultfilmparódia, amely azonban csak afféle köntöse a kultúrkritikának. Bár az ember hajlamos a klasszikus filmes ideálhoz hajló filmekért lelkesedni, s ily módon lázasan várni a keleti, illetve latin-amerikai termés egy-egy érettebb gyümölcsét, időről időre nem árt, ha szembenéz azzal a katyvasszal is, amiben él.

Felvetődik a kérdés, a forma kérdése. Mármint hogy egy bizonyos világlátás, szemlélet formai vetülete mettől bölcsője a termékenységnek, és honnantól akadálya, tartja fogva tárgyát.

Aki sokat néz Lars von Triert, könnyen úgy marad. Meglát egy olajfúró tornyot, egy üzemi balesetet, és rögtön a Hullámtörésre gondol, a rángatózó kameramozgás akarva-akaratlanul dogmásokat idéz fel neki.