Annyi kultfilm közt és oly sok viszály után ideért az antikultfilm, a kultfilmparódia, amely azonban csak afféle köntöse a kultúrkritikának. Bár az ember hajlamos a klasszikus filmes ideálhoz hajló filmekért lelkesedni, s ily módon lázasan várni a keleti, illetve latin-amerikai termés egy-egy érettebb gyümölcsét, időről időre nem árt, ha szembenéz azzal a katyvasszal is, amiben él. Ahhoz pedig már hozzászoktunk, hogy ebben aligha a honi mozgóképes szakemberek, hanem az ilyen-olyan nyugatiak segítenek.
Vegyünk egy amerikai várost, nevezzük el Estherslope-nak. Nem kínál túl sokat, lényegében egy bányát meg egy sereg mocskos bányászt, reggel le, este fel. Ezentúl van pár hervadt, fonnyadt boltunk, neurotikus és ideggyenge avagy depressziós tulajdonosokkal, alkalmazottakkal, van továbbá egy főterünk, amely a legkevésbé sem emlékeztet a Szent Márk térre, sima betonlapos, olajfoltos terület, bár ha fizikai jellegét szellemi síkra vonatkoztatjuk, lényegében bárhol Európában lehetnénk. Agora a Moszkva téren.
Dick - óh, micsoda név ez - apjával ellentétben nem akar bányász lenni, hanem más, de a tudománya csak eddig tart. Boltossegédként él, lényegében teljesen izoláltan, idős dadája, Clarabelle törődik csak vele. Dick szülei úgy halnak meg, hogy semmit nem tudunk róluk, haláluk fiukat sem érinti túlzottan. Életüket, egyéniségüket felfalta a munka, a szegénység, a kilátástalanság.
Egy születésnap
miatt aztán Dick vesz egy játékpisztolyt, és persze hamar kiderül, hogy valódi az - minő fordulat. Dick és bolti kollégája, Stevie hamar ráérez a fegyver és hatalma ízére, s egy elhagyott tárnában kis exkluzív lövöldözős klubot alakítanak. Céltáblára lőnek, de nem is ez a lényeg, hanem a köztük és fegyverük között kialakuló kvázi-szexuális kötődés. A két fiatal egyszerre jelentőséget és dimenziót nyer hobbitevékenységé-ben, amely egyre fontosabbá válik, fokozatosan egész életüket megváltoztatja, ugyanis a lúzerség élethazugsága erre a szexuális alapú, agressziós, ám egyszerű szembeállításra épít, s ezt egy csapásra megváltoztatja a zsebben lapuló fegyver "simogató" érzése.
Dickék amolyan Harcosok klubja-módon leküzdik tehát a lúzerséget, és tervbe veszik kortársaik megváltását is. Miután mindenki szerez fegyvert, csatlakozhat a Dandyk klubjához. (Estherslope-ban szinte semmi nincs, ám fegyverhez jutni pofonegyszerű.) Így az élet egy csapásra megváltozik. Dickék vidámak, kitanulják a fegyverek tudományát, képezik magukat, rituálékat tartanak, kosztümökbe bújnak, Zombiest hallgatnak - kultuszt teremtenek, ami itt az, ami: látszatvilág és pótcselekvések szövevénye. Igyekezetük érthető, hisz valódi életük semmi esélyt nem kínál. Életük üressége azonban nem az ő hibájuk, ezért kultúrkritikai erősen a film hozzáállása. Dickék üresek, elveik, pacifizmusuk (vagy ahogy Freddie nevezi, pacifikizmusuk) értelmetlen, légüres térben rekedt szólam. Igazi motivációjuk, mozgatójuk, mint mindenki másnak Estherslope-ban (vagy Dogville-ban): a félelem. A félelem, amely a kapcsolatok felületességéből és bizonytalanságából ered, és amely a fegyverhez kapcsolódó félig szakrális, félig érzéki viszonyban testesül meg.
Thomas Vinterberg témája ismert rég, ám a rendező (most is) halálpontosan rakja össze a filmjét. Ráadásul húz egy valóban zseniálisat: hőseit időtlen térbe helyezi, pontosabban kiemeli az időből, ami egyet jelent azzal, hogy demediatizálja őket. Vagyis kiveszi azt az elemet a mindennapjaikból, amely amúgy egy átlagos amerika(n)i(zált) egyed életét teljesen átszövi, s kitermeli a fent vázolt lúzer- és egyéb öntudatot: a médiát. Ezáltal (és a jelmezek, ruhák, zenék által) egy lebegtetett időbe helyezi alakjait, azaz mitikussá teszi őket. Anti-Tarantino-módszer; ő a popkultúra levedlett bőrrétegeit foltozgatja filmjeire, a popot totalizálja. Vinterberg inkább Lars von Trier módszerét és logikáját követi, ami nem meglepő, mivel utóbbi írta a forgatókönyvet. Estherslope tehát Dogville hús-vér verziója. Vinterberg nyelve ráadásul erősen reflexív, zsíros, szűrt fényei a 70-es évek hangulatát idézik, a fegyverek képét giccsesen esztétizálja - operatőre (Anthony Dod Mantle) is közös a Dogville-ével.
S ahogy kell, Dickék története a legnemesebb elvek nevében és a legkultikusabb módon ér véget. A végső, de
teljesen értelmetlen
harc (mert hát harc kell a végére) a fő mozgatóval, a rettegéssel függ össze. Clarabelle ugyanis fél kilépni a szobájából, s a fiúk be akarják bizonyítani, hogy a Dandység valóságként is működik. A "tisztességes amerikai fiatalemberek" - cool cserkészek módjára - segíteni akarnak. A félelem világa azonban csak tragédiát szülhet - s ekkor varázsütésre megjelenik a média. Az ölés (mely szó helyett a klubtagok az ölelést használják - köszönet a fordítóknak) abba a mediális térbe kerül, amiben ma, most van: a Helyszínelők sorozat vizuális közegébe, a komputeranimáció és a sejtszint barokkos, tobzódó és egyben embertelen terébe. Eposzunk végén a már éteri magasságokba kerülő klub elnyeri méltó sorsát, miközben diadalmas, szinte operai zene hirdeti dicsőségét. Wendy, Dick végtelen és féktelen erotikával átjárt míves, gyöngyház nyelű női revolvere pedig kioltja gazdája életét - ez lenne az Egy gondolat bánt engemet posztmodern átirata.
Furán hangzik, de a Kedves Wendy! tényleg rólunk szól. Értelmetlen látszatok, magukra hagyott sorsok - aki ezt Amerika-kritikának véli, a lényeget nem érti. Ez itt van.
Forgalmazza az SPI
