Botrány - Isabel Coixet: A szavak titkos élete (film)

  • - dercsényi -
  • 2006. március 30.

Zene

Aki sokat néz Lars von Triert, könnyen úgy marad. Meglát egy olajfúró tornyot, egy üzemi balesetet, és rögtön a Hullámtörésre gondol, a rángatózó kameramozgás akarva-akaratlanul dogmásokat idéz fel neki.
Ennyi elég is, hogy a kellő rosszallással és egyre fokozódó türelmetlenséggel nézze Hanna történetét. Zárkózott, furcsa lány, élete szigorú rendben, főleg a munkával telik, mikor egyedül van, egy kislány harmadik személyben beszél róla (ez is a Hullámtörésre emlékeztet), szabadságra már négy éve nem ment. Főnöke könyörgésére végül kivesz pár napot; itt elidőzhetnénk kicsit, mennyire nem bír mit kezdeni magával, de ez taktikai okokból nem lehetséges. A film rögtön lép, és elragadja Hannát (arra) az olajfúró toronyra ápolónőnek. A súlyos égési sebekkel borított, átmenetileg vak Josef (Tim Robbins) és az akcentus-sal beszélő, nevét eltitkoló Hanna története túl evidensnek tűnik. Ráadásul soha nem történik semmi, az oceanológus a toronyhoz csapódó hullámokat számolja, a torony főnöke a magányról beszél és a távolba mereng, a vidám szakács bazsalikomot termeszt a sós párában, az eldurvult gépkezelők pedig úgy ütik el az időt, ahogy tudják. Egyetlen nőként Hannának számos konfliktussal kellene számolnia - de mondtuk, semmi sem történik. Hol a Tim Robbins-féle mainstream, keserédes drámai játék, hol a bergmani mozdulatlanság felé hajlunk, ezen esztétikai kevercs valami iszonyú hamis érzelgősséget és nagyon rossz epigonizmust fest a falra. Ám a film, kezdődő ízetlensége dacára, egyre titokzatosabbá válik, Hanna és Josef kommunikációja mögött felsejlik a mély. Fokozatosan, szinte alattomban egyre nagyobb jelentőséget nyernek a szavak - bár ennek filmes eszközök nem jelzik nyomát.

Aztán eljön a délután, amikor a nap pontosan balról tűz be a betegszobába, és Hanna elmesél egy történetet a délszláv háborúból. Mire az összes előzetes fontolgatás, ítélet érvényét veszti, minden érthetővé válik. Enyhe kifejezés, hogy zavarba ejtő fordulat. Egyszerre érzünk bűntudatot, s azt, hogy átvertek; mindenesetre van abban valami felháborító, ahogy a tények minden előzetes logika ellenére elénk ugranak. Egy kimondatlan egyezség megszegődik, valaki felelőtlenül játszik az érzelmeinkkel. A történet felpörög, elveszti merengő jellegét, megszűnik a szavak titkos életének ellentmondásos uralma, és marad valami fojtogató. Meg a kérdés, hogy lehet-e ezt, vagy sem. S az, hogy e kérdés ugyan kinek is szól, a rendezőnek, Istennek, embernek vagy magunknak.

Forgalmazza a Best Hollywood

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)